Setteveli

Tegnap újra sírtam, de már nem ezért. Ültem a zuhanytálca alján, mert úgy futottam, hogy mindenemet ott hagytam. Kifacsartam magamból, amennyit csak bírtam, hazaestem, bebújtam a zuhany alá. Nem maradt bennem semmi. És ahogy ott kuporogtam, rád gondoltam. Már bántam, hogy előtte a kocsiban kérdeztem tőled. Hogy a kételyeimet szóvá tettem, hogy beszéltettelek az elköteleződésről. Amikor elindultam futni, még nem tudtam, mit érzek, mi feszít. Hogy miért bánom. A zuhanyban még mindig nem tudtam. Néztem felhúzott térdeimen át a lábfejemet a zuhany falán, emlékszem, csorgattam a vizet és néztem őket. Nem gondolkodtam már semmin. Üres voltam. Aztán egyszercsak gondoltam valamit. Azt kérdeztem tőled belül, hogy mindentől függetlenül, attól függetlenül, hogy lesz-e köztünk bármi is, leszel-e a barátom. Az igazi barátom. Történjék bármi is, legyünk mindig barátok. Akkor kezdtem el sírni. Vádoltam a semmit, és csak faggattam, miért nem jó, amit szeretnék, miért nem lehet így. Tudtam, hogy mié...

Ha lenne óra a lakásban, most itt tiktakolna. Csendben ülök a nagymamás fotelemben, kisírt szemekkel és álmosan, mert én mindig elálmosodok sírás után, és ha tehetem, alszom is, ami most nem sikerült.  Nagyon rég nem írtam ide. Visszaolvastam a legutóbbi bejegyzéseimet, mert furcsamód hiába voltam akkor rettenetesen magam alatt, az, hogy mennyire erős voltam, futottam, sőt maratont teljesítettem, most egy kicsit lenyűgöz. Sok bölcsességet raktároztam el magamban az internet pszichológusaitól, meg ki tudja, honnan, szóval tudom, hogy a fejlődés nem lineáris, de mégis, borzasztó nehéz ezt elfogadni. Most nagyon szomorú káosz az életem, és én csendben ülök a közepén. Ha lenne óra, csak a tiktakolását hallanám. De nincs óra, csak erős szél kint, ami lebbenti a függönyöket itt bent, rángatja a tolóajtó bizonytalan műanyagját, és fikuszt rajzol a nap a függönyre, annak a fikusznak az árnyékat, aki már évekkel ezelőtt is velem volt, abban a másik lakásban, ahol a legtöbbet futottam. Ahol ...