Nem örömfutás
Van, hogy szinte moccanni sem bírsz. Órákig gyűjtöd az erőt - és a pisit, hogy vécére menj. Ilyenkor áldod a home office-t. Kéne boltba menni, de elképesztő erőfeszítésnek tűnik, pedig ötszáz méterre van. Meg sem próbálod. Mindent megteszel, hogy koncentrálni tudj a munkára egy kicsit is. Kávét főzni? Rá kell készülnöd. Szédülsz, gyenge vagy. Semmi különös oka nincs, csak nem jól aludtál épp, néha előfordul. Előző nap keményet edzettél. Ki kell pihenni, ma alszol egy jó nagyot, korán lefekszel. Ezt így kell, így a normális. És egészséges. Csakhogy mielőtt korán lefekszel, mára is van még egy futás - 13 kilométer. És meg is fogod csinálni. Nem baj, hogy pisilni se volt kedved kimenni a szobádból. Hogy enni se volt kedved. Hogy az asztaltól felállva is megszédülsz. Futni fogsz. Nem is kérdés magad előtt, még ha nem is tudod, hogyan fogod megcsinálni. Hiszen jártányi erőd sincs. De biztosan ki fogsz menni, számodra nincsen kihagyott edzés. Egyszerűen nem létezik.
Igen, ez az a valami. A maratoni edzésterv már nem a normálisok műfaja. Kell hozzá a kattanás.
Összekaparni magad a hétből öt napon akkor is, amikor épp semmi erőt nem érzel magadban, nem mindig boldog dolog. Vagy móka. Nem örömfutás a naplementébe. Nem az, amikor lemész, hogy kiszellőztesd a fejed. Hogy megkönnyebbülj. Hogy erősödj. Hogy fogyj. Hogy kikapcsolódj. A táv sokszor unalmas. Ugyanazok egész héten. Ugyanazok az útvonalaid. Ugyanaz a látvány. Ugyanaz a hőmérséklet. Ugyanaz a piros lámpa. Környezetedet minden irányban ismered már tizenöt kilométerre, a hosszúaknál megvannak a kedvenc és kevésbé szeretett hídjaid. Jártál már a Rákóczitól az Árpád-hídig mindenhol, ilyen és olyan irányban is, hogy változatos legyen.
Résztávok, amikor meghalsz - önként, és sokszor. Hosszú futások, amik miatt le kell mondanod a társas életről. Ami eddig a vasárnapi hosszú volt, az lesz a mindennapos, és a hosszú már kétszer olyan hosszú. Folyamatos tervezés, folyamatos matekozás. Elfelejtesz rendesen enni. Másnap emiatt rosszul vagy. Még mindig nem fogtad fel, hogy három óra nem másfél, kétszer annyi gél kéne.
Igen, ez az a valami. A maratoni edzésterv már nem a normálisok műfaja. Kell hozzá a kattanás.
Összekaparni magad a hétből öt napon akkor is, amikor épp semmi erőt nem érzel magadban, nem mindig boldog dolog. Vagy móka. Nem örömfutás a naplementébe. Nem az, amikor lemész, hogy kiszellőztesd a fejed. Hogy megkönnyebbülj. Hogy erősödj. Hogy fogyj. Hogy kikapcsolódj. A táv sokszor unalmas. Ugyanazok egész héten. Ugyanazok az útvonalaid. Ugyanaz a látvány. Ugyanaz a hőmérséklet. Ugyanaz a piros lámpa. Környezetedet minden irányban ismered már tizenöt kilométerre, a hosszúaknál megvannak a kedvenc és kevésbé szeretett hídjaid. Jártál már a Rákóczitól az Árpád-hídig mindenhol, ilyen és olyan irányban is, hogy változatos legyen.
Résztávok, amikor meghalsz - önként, és sokszor. Hosszú futások, amik miatt le kell mondanod a társas életről. Ami eddig a vasárnapi hosszú volt, az lesz a mindennapos, és a hosszú már kétszer olyan hosszú. Folyamatos tervezés, folyamatos matekozás. Elfelejtesz rendesen enni. Másnap emiatt rosszul vagy. Még mindig nem fogtad fel, hogy három óra nem másfél, kétszer annyi gél kéne.
Hideg. Hó. Eső. Latyak. Jeges szél. Kutyasétáltatók előtted keresztben a pórázzal. Egész járdát elfoglaló sétáló társaságok. Zebrák. Figyelmetlen jobbra kanyarodó autók, kis híján elütések. Lezárt parkok. Időkorlát. Lefagyott kéz. Túlöltözés. Felcsúszó sapka. Kieső fülhallgató. Bekrepált óra. Örökké badhairday. Örökké mosás. Örökké ruharendelés.
A felkelő nap a híd mögött. A ködbe vesző pesti oldal. A felkavarodó levelek. A csendes szigetcsúcs. A lágyan sodródó víz. A beérkező hajó. Az almaízű gél első falatja. A kedvenc zenédre sprintelni. A csukott szemmel megtett méterek. A napba mosolyogni. A neked intő másik futó. Az utolsó sprint. A tükörképed a kirakatban. A semmihez sem fogható evés. A semmihez sem fogható hajmosás. A forró víz. A bepanthen érintése. Elterülve a szőnyegen. A lenyújtott vádli érzése. A saját sóhajod hangja.
Az ingerküszöböd szédül, fárad. Inflálódnak a távok. A tempók. Nem akarsz egyáltalán sznob lenni, egyszerűen a 3 óra alatti távok már tényleg nem váltanak ki belőled izgatott rákészülést, csak sima örömet. Kérdeznek. Érdekődnek. Nem tudod, mit mondj. Bezárkózol. Ez a te kis világod. A nem futók nem értik. Nem tudod, mit gondolnak, csak látod, érzed, hogy valamit nem mondanak ki. Hogy magadnak való lettél? Lehet. Hogy nemet mondasz minden hívásra, mert nem érsz rá? Belül csendesen motyogsz miatta. Hogy nem azért mondod le. Hiányoznak az emberek. Akarod látni őket. Akarsz velük találkozni. De már annyiszor megpróbáltad. És rájöttél, hogy ha megteszed, napokig nincs erőd. Semennyi. Kínzás rápakolni egy találkozást a vasárnapi 20 km utánra. Mert hiába férne bele időben és vagy jelen vidáman, utána napokig teljesen kicsinál. Hogy aznapra még összeszedted magad és az izzadt, kidörzsölt, csapzott, de boldog futóból ne csak zuhanyozott, tiszta ember, hanem prezentálható nő legyél. Nem értik. Nem is lehet érteni. Ezt csinálni kell, különben csak egy fura cserebogár vagy, aki semmi mást nem csinál, csak fut, alszik és dolgozik. Meg eszik. Ezeket tervezgeti folyton, egy folyamatos, megállás nélküli tervezés és elemzés az élete. A vécén is a napi aktivitását nézi. Amikor majdnem elsírja magát egy reggeli futás közben a fáradtságtól, és napokra lemegy minden social mediáról, mert a telefonját megnyomni sincs ereje. De fut. Csak azért is csinálja, hű marad. Kikészül. Rájön, hogy a pihenőnapot miért hívják pihenőnapnak. Hogy itt már nem a fejben dől el-szabály érvényes. Itt már testben dől el. Akarhat ő bármennyit teljesíteni, időben kitalálhat mindent - család, barátok, szellemi táplálék, alvás, evés - ha a teste megálljt parancsol. Nem fejben dől el. Nem az akaratos ész dönt, aki mindent is szeretne. Nem a megfelelni vágyás. Csak a test. Ez az ő bulija, róla szól. Nem az agya fut, hanem a lába, a törzse, az összes izma dolgozik. Nekik kell dönteniük. Velük kell egyezkedni. “Sajnos nem tudok menni”, motyogja, és tudja, többet jó eséllyel nem hívják.
Láthatatlan machetéjével utat vág a városi dzsungelben, egyedül, messze otthonról. Először jár Óbudán futva, elfogy a járda a HÉV mellett, balról autók, jobbról a HÉV drótkerítése. Nem könnyen talál feljárót az Árpád-hídra. De ezt is megcsinálta. Mint egy caminón, törhetetlenül felfedez, egyre és egyre messzebbre vágva halad a kis karddal. Sose kérdezett senkit. Sose telefonált. Ha elesett, hát felkelt, futott tovább, később elvitte varróhoz az elszakadt nadrágot. Ő mindig magának betadinozta a térdét. Egyedül vágott bele. Végtelenül erősnek és talpraesettnek érzi magát. Nem baj, ha nem látja senki ember. Isten gyönyörködik benne, ott van minden lélegzetben, minden majdnem elbotlásban, minden korty zselében.
Ó, maratoni felkészülés, te csodás, te mindentől elragadó, te, aki csak magadnak akarsz, aki nem osztozol senkivel és semmivel rajtam.
Tudtam, hogy hűséges vagyok, de azt nem, hogy kitartó is. Nem fogadtunk örök hűséget, csupán kiszemeltelek és melléd szegődtem. Te magadhoz öleltél. Azóta együtt megyünk, és addig nem térek le a közös utunkról, amíg véghez nem vittük, amit megígértünk egymásnak. Utána félrevonulunk, leülünk a szigetcsúcsra, ahol senki nem lát, vízbe lógatott lábakkal összebújunk és számot vetünk egymással. Hogy hogyan tovább. De sosem felejtelek el. Lehet, hogy elrabolod a szívemet.
Igazából azt hiszem, csak tőled nem féltem őt.
A felkelő nap a híd mögött. A ködbe vesző pesti oldal. A felkavarodó levelek. A csendes szigetcsúcs. A lágyan sodródó víz. A beérkező hajó. Az almaízű gél első falatja. A kedvenc zenédre sprintelni. A csukott szemmel megtett méterek. A napba mosolyogni. A neked intő másik futó. Az utolsó sprint. A tükörképed a kirakatban. A semmihez sem fogható evés. A semmihez sem fogható hajmosás. A forró víz. A bepanthen érintése. Elterülve a szőnyegen. A lenyújtott vádli érzése. A saját sóhajod hangja.
Az ingerküszöböd szédül, fárad. Inflálódnak a távok. A tempók. Nem akarsz egyáltalán sznob lenni, egyszerűen a 3 óra alatti távok már tényleg nem váltanak ki belőled izgatott rákészülést, csak sima örömet. Kérdeznek. Érdekődnek. Nem tudod, mit mondj. Bezárkózol. Ez a te kis világod. A nem futók nem értik. Nem tudod, mit gondolnak, csak látod, érzed, hogy valamit nem mondanak ki. Hogy magadnak való lettél? Lehet. Hogy nemet mondasz minden hívásra, mert nem érsz rá? Belül csendesen motyogsz miatta. Hogy nem azért mondod le. Hiányoznak az emberek. Akarod látni őket. Akarsz velük találkozni. De már annyiszor megpróbáltad. És rájöttél, hogy ha megteszed, napokig nincs erőd. Semennyi. Kínzás rápakolni egy találkozást a vasárnapi 20 km utánra. Mert hiába férne bele időben és vagy jelen vidáman, utána napokig teljesen kicsinál. Hogy aznapra még összeszedted magad és az izzadt, kidörzsölt, csapzott, de boldog futóból ne csak zuhanyozott, tiszta ember, hanem prezentálható nő legyél. Nem értik. Nem is lehet érteni. Ezt csinálni kell, különben csak egy fura cserebogár vagy, aki semmi mást nem csinál, csak fut, alszik és dolgozik. Meg eszik. Ezeket tervezgeti folyton, egy folyamatos, megállás nélküli tervezés és elemzés az élete. A vécén is a napi aktivitását nézi. Amikor majdnem elsírja magát egy reggeli futás közben a fáradtságtól, és napokra lemegy minden social mediáról, mert a telefonját megnyomni sincs ereje. De fut. Csak azért is csinálja, hű marad. Kikészül. Rájön, hogy a pihenőnapot miért hívják pihenőnapnak. Hogy itt már nem a fejben dől el-szabály érvényes. Itt már testben dől el. Akarhat ő bármennyit teljesíteni, időben kitalálhat mindent - család, barátok, szellemi táplálék, alvás, evés - ha a teste megálljt parancsol. Nem fejben dől el. Nem az akaratos ész dönt, aki mindent is szeretne. Nem a megfelelni vágyás. Csak a test. Ez az ő bulija, róla szól. Nem az agya fut, hanem a lába, a törzse, az összes izma dolgozik. Nekik kell dönteniük. Velük kell egyezkedni. “Sajnos nem tudok menni”, motyogja, és tudja, többet jó eséllyel nem hívják.
Láthatatlan machetéjével utat vág a városi dzsungelben, egyedül, messze otthonról. Először jár Óbudán futva, elfogy a járda a HÉV mellett, balról autók, jobbról a HÉV drótkerítése. Nem könnyen talál feljárót az Árpád-hídra. De ezt is megcsinálta. Mint egy caminón, törhetetlenül felfedez, egyre és egyre messzebbre vágva halad a kis karddal. Sose kérdezett senkit. Sose telefonált. Ha elesett, hát felkelt, futott tovább, később elvitte varróhoz az elszakadt nadrágot. Ő mindig magának betadinozta a térdét. Egyedül vágott bele. Végtelenül erősnek és talpraesettnek érzi magát. Nem baj, ha nem látja senki ember. Isten gyönyörködik benne, ott van minden lélegzetben, minden majdnem elbotlásban, minden korty zselében.
Ó, maratoni felkészülés, te csodás, te mindentől elragadó, te, aki csak magadnak akarsz, aki nem osztozol senkivel és semmivel rajtam.
Tudtam, hogy hűséges vagyok, de azt nem, hogy kitartó is. Nem fogadtunk örök hűséget, csupán kiszemeltelek és melléd szegődtem. Te magadhoz öleltél. Azóta együtt megyünk, és addig nem térek le a közös utunkról, amíg véghez nem vittük, amit megígértünk egymásnak. Utána félrevonulunk, leülünk a szigetcsúcsra, ahol senki nem lát, vízbe lógatott lábakkal összebújunk és számot vetünk egymással. Hogy hogyan tovább. De sosem felejtelek el. Lehet, hogy elrabolod a szívemet.
Igazából azt hiszem, csak tőled nem féltem őt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése