Sokszögletű kerekerdő II. (részlet)
Tegnap újra sírtam, de már nem ezért. Ültem a zuhanytálca alján, mert úgy futottam, hogy mindenemet ott hagytam. Kifacsartam magamból, amennyit csak bírtam, hazaestem, bebújtam a zuhany alá. Nem maradt bennem semmi. És ahogy ott kuporogtam, rád gondoltam. Már bántam, hogy előtte a kocsiban kérdeztem tőled. Hogy a kételyeimet szóvá tettem, hogy beszéltettelek az elköteleződésről. Amikor elindultam futni, még nem tudtam, mit érzek, mi feszít. Hogy miért bánom. A zuhanyban még mindig nem tudtam. Néztem felhúzott térdeimen át a lábfejemet a zuhany falán, emlékszem, csorgattam a vizet és néztem őket. Nem gondolkodtam már semmin. Üres voltam. Aztán egyszercsak gondoltam valamit. Azt kérdeztem tőled belül, hogy mindentől függetlenül, attól függetlenül, hogy lesz-e köztünk bármi is, leszel-e a barátom. Az igazi barátom. Történjék bármi is, legyünk mindig barátok. Akkor kezdtem el sírni. Vádoltam a semmit, és csak faggattam, miért nem jó, amit szeretnék, miért nem lehet így.
Tudtam, hogy miért. Azért, mert így férfi lettél, akivel szemben elvárásaim és kételyeim vannak. Férfi, aki ismerkedik velem. Férfi, aki meg akar hódítani. Visszavonhatatlanul kikerült az asztalra. És én sírtam, mert ennek tétje van. Egy párnak nem nézhetem el a nagy hibáit. Egy párt elveszíthetek. Egy párral szemben elvárásaim vannak, neki pedig velem szemben. A párválasztás szigorú dolog, nem menthetem fel a másikat a hibáival, ha azok párhoz nem méltók. Egy barátot igen. Egy barát barát marad. Minden hibáját kiterítheti elém, leránthatja az abroszt borzasztó csörömpöléssel, mint a Krusovszky-versben. Egy barát kezét megfogom, és elhordozzuk a terheket együtt. Életünk végéig. De egy pár nem hibázhat akkorát. Egy pár több, és mégis kevesebb, mint egy barát. Igazságtalannak éreztem. Miért nem lehet az, hogy csak szeretjük egymást? Miért nem élhetünk így mindenkivel, aki számít, miért kell párrá válnunk? Miért van olyan magasan a léc a párom számára, és miért tudom elhordozni a barátaim vétkeit velük? Miért lesz férfivá a barát, és miért válik ezzel elveszíthetővé? Miért nem szerethetjük egymást csak úgy igazán, valósággal, elvárások nélkül? Miért kell felütni azt a tojást, rántottát készíteni belőle, és ezzel örökre megpecsételni a sorsunkat, hogy már nem lehetünk újra csak tojás?
Sírtam, mert tétje lett. Mert egyszer - egyetlenegyszer - már megtörtént ez velem, és azt az űrt te tűnsz alkalmasnak betölteni. Egyszer, hosszú évek alatt feltörtük magunkat, utána pedig már késő volt újra tojásnak lenni, ezért kiugrottunk egymás életéből. Űrt hagytunk. Mintha próbálgatnám, odaférsz-e pont úgy. Még senki a közelébe sem ért annak, amit akkor, azzal a másik emberrel, évekkel ezelőtt átéltem. Eddig.
Sírtam, mert felfogtam, hogy elveszíthetlek. Sírtam, mert nem értettem mindezt. Mert szégyelltem, mert nem volt és nincs rá magyarázat. A józan ész és a tapasztalat azt mondja, idő kell ahhoz, hogy szoros kötődések kialakuljanak. Hogy megszeressünk valakit. Ne rohanj bele. Légy óvatos. A barátság és a szeretet próbája az idő. Abból pedig igen kevés telt el, mióta beléptél az életembe. És én mégis sírok. Lehúnyt szemmel. Kincset érzek a kezeim között, ami kifolyhat, gyöngyöt, ami elgurulhat és sosem lesz meg. Miért látlak különlegesnek? Valami illúzió talán? Arra várok, hogy lerombold vagy megerősítsd.
Nem tudtam elmondani senkinek. Időre van szükségem. Időre, és a jelenlétedre, hogy lássam, ki az az ember, akit én jónak hiszek. Akivel a legkedvesebb versem értelmet nyerni látszik. Az csak egyetlen ember lehet majd, és én óva őrzöm ezt a szerepet még. Te vagy-e az? Megérdemled-e ezt? Megérdemled-e a főnixkönnyeket, a verseket, a félelmet attól, hogy elveszel az életemből, kigurulsz a tenyeremből? Várok. Várnom kell. Hogy kiderüljön, “a szavakon túl szólsz-e valamiről”. Kedves verseimben sétálsz. Nem félek attól, hogy nyomot hagysz, és ha mégis eltűnsz, hogyan számolok el magammal. Ettől már megtanultam nem félni.
Attól félek, sosem mondhatom el neked mindezt, sosem adhatom oda az összes puszit az orrodra, arcodra és az összes simogatást a karodra, arcodra és hajadra, amit akartam. Ha kiállod illúzióm próbáját, és én is tiédet, megkapod a könnyeket. Betakarom vele a hegeket.
Tudtam, hogy miért. Azért, mert így férfi lettél, akivel szemben elvárásaim és kételyeim vannak. Férfi, aki ismerkedik velem. Férfi, aki meg akar hódítani. Visszavonhatatlanul kikerült az asztalra. És én sírtam, mert ennek tétje van. Egy párnak nem nézhetem el a nagy hibáit. Egy párt elveszíthetek. Egy párral szemben elvárásaim vannak, neki pedig velem szemben. A párválasztás szigorú dolog, nem menthetem fel a másikat a hibáival, ha azok párhoz nem méltók. Egy barátot igen. Egy barát barát marad. Minden hibáját kiterítheti elém, leránthatja az abroszt borzasztó csörömpöléssel, mint a Krusovszky-versben. Egy barát kezét megfogom, és elhordozzuk a terheket együtt. Életünk végéig. De egy pár nem hibázhat akkorát. Egy pár több, és mégis kevesebb, mint egy barát. Igazságtalannak éreztem. Miért nem lehet az, hogy csak szeretjük egymást? Miért nem élhetünk így mindenkivel, aki számít, miért kell párrá válnunk? Miért van olyan magasan a léc a párom számára, és miért tudom elhordozni a barátaim vétkeit velük? Miért lesz férfivá a barát, és miért válik ezzel elveszíthetővé? Miért nem szerethetjük egymást csak úgy igazán, valósággal, elvárások nélkül? Miért kell felütni azt a tojást, rántottát készíteni belőle, és ezzel örökre megpecsételni a sorsunkat, hogy már nem lehetünk újra csak tojás?
Sírtam, mert tétje lett. Mert egyszer - egyetlenegyszer - már megtörtént ez velem, és azt az űrt te tűnsz alkalmasnak betölteni. Egyszer, hosszú évek alatt feltörtük magunkat, utána pedig már késő volt újra tojásnak lenni, ezért kiugrottunk egymás életéből. Űrt hagytunk. Mintha próbálgatnám, odaférsz-e pont úgy. Még senki a közelébe sem ért annak, amit akkor, azzal a másik emberrel, évekkel ezelőtt átéltem. Eddig.
Sírtam, mert felfogtam, hogy elveszíthetlek. Sírtam, mert nem értettem mindezt. Mert szégyelltem, mert nem volt és nincs rá magyarázat. A józan ész és a tapasztalat azt mondja, idő kell ahhoz, hogy szoros kötődések kialakuljanak. Hogy megszeressünk valakit. Ne rohanj bele. Légy óvatos. A barátság és a szeretet próbája az idő. Abból pedig igen kevés telt el, mióta beléptél az életembe. És én mégis sírok. Lehúnyt szemmel. Kincset érzek a kezeim között, ami kifolyhat, gyöngyöt, ami elgurulhat és sosem lesz meg. Miért látlak különlegesnek? Valami illúzió talán? Arra várok, hogy lerombold vagy megerősítsd.
Nem tudtam elmondani senkinek. Időre van szükségem. Időre, és a jelenlétedre, hogy lássam, ki az az ember, akit én jónak hiszek. Akivel a legkedvesebb versem értelmet nyerni látszik. Az csak egyetlen ember lehet majd, és én óva őrzöm ezt a szerepet még. Te vagy-e az? Megérdemled-e ezt? Megérdemled-e a főnixkönnyeket, a verseket, a félelmet attól, hogy elveszel az életemből, kigurulsz a tenyeremből? Várok. Várnom kell. Hogy kiderüljön, “a szavakon túl szólsz-e valamiről”. Kedves verseimben sétálsz. Nem félek attól, hogy nyomot hagysz, és ha mégis eltűnsz, hogyan számolok el magammal. Ettől már megtanultam nem félni.
Attól félek, sosem mondhatom el neked mindezt, sosem adhatom oda az összes puszit az orrodra, arcodra és az összes simogatást a karodra, arcodra és hajadra, amit akartam. Ha kiállod illúzióm próbáját, és én is tiédet, megkapod a könnyeket. Betakarom vele a hegeket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése