Hívni

Fel szeretném hívni. Annyiszor. Kilépek az ajtón, és nyúlok a telefonomért. Többször, mint amikor élt. Felhívni, elmesélni neki mindent. És hallani, hogy hallgat. Hallgatni a hallgatását, azt a csodálatos figyelmét, amivel mindig megnyugtatott, mindig ott volt nekem. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy minek kapcsán. Mindig aggódott értünk, ezért mindig örült, ha felhívtuk ezzel-azzal.

Írok róla. Rossz érzés. Leírom valakinek egy-két apró tulajdonságát, mintha meg tudnám fogni a lényét. Itt virítanak, égnek a szavak, mintha lenne értelme próbálkozni vele, hogy körüljárjam. Pedig ő megfoghatatlan, leírhatatlan, összefoglalhatatlan, csodálatos, szerető, óvó, melegszívű. Tudom, mindenki nagymamája ilyen. És mindenkié különb a számára. Ő egy arisztokrata volt. Többet tudott egy szem diploma nélkül, mint én valaha is tudni fogok. És mindent érzett, amit egy élet során lehet. Egy kislány bújt meg benne, és egy nagylelkű nő és nagymama volt, kitartó feleség és anya. Reménytelen szerelmes, egyszer elutasított valakit erkölcsi megfontolásból.

És nem hívhatom fel.

Tudom ezt, amikor hajat mosok, és a kádban kuporogva összébb húzom magam, mert ezt teszi az ember. Valamiért azt hisszük, ha összekuporodunk, attól jobb lesz, attól elmúlik. Dehogy hisszük. Csak úgy legalább a saját bőrünk issza fel a sírást. Folyik a könny a vízzel, vizes minden, a bőr, a test, a haj, a kád, belül is minden, minden. Könnytengerben úszik a szív, a gyomor, a karok. Nem ölelhetik már a nagymamát, hát ölelik a könnyeket.

Tudom akkor is, amikor kijövök a munkából, az iskolából, hazamegyek a busszal, felszállok a buszról, kimegyek a parkba, felkelek a padról, bemegyek a boltba, kijövök mindenhonnan. Mindig a telefonon a kezem.

Hív a másik nagymamám. Nagyiként szerepel a telefonban, és amikor meglátom a nevét, egy pillanatra megáll bennem az ütő, mert azt hiszem hirtelen, hogy ő hív. De nem. Bárcsak ő hívna.

Részvétem, mondják kissé fojtottabb hangon két puszi között az ismerősök. Nem a temetésen, csak amikor találkozunk. Köszönöm, mondom, miközben rájuk sem nézek, veszek egy levegőt, ez jelenti a témaváltást. Mit lehet ilyenkor tenni. Minden alkalommal sírni? Ugyan már. Nem bírná az ember.

De amikor senki nem nyilvánít részvétet, akkor lehet összeroskadni, mert addig gyűltek a fekete felhők, és akkor önt el a gyász.

Tudom ezt akkor is, amikor csak gondolok, másokra, dolgokra, helyzetekre. Hadd hívjam fel, hadd meséljem el neki, hadd kérdezzem meg, hogy ő mit tenne. Mit csináljak? Mit ne csináljak? Mondja meg! Hadd kérdezzem meg…! Miért nem kérdezhetem? Miért nem mondja el? Miért nem tudhatom, ha százszor is újra megkérdezem, hogy mit tegyek, és egyre bizonytalanabb a válaszban, mert mindig ugyanazt kérdezem, csak nem fogadom el a válaszát? Csibikém. Csibikém…

Gyere, és mondd el, mint egy nagymama, amikor dicsérve szid, hogy milyen gyökér vagyok. Hogy nem a másik a gyökér, mert csak azzal lehet gyökérnek lenni, aki hagyja, tehát én vagyok az. Mondd megint a vitrineset. Mesélj Budáról.  A hivatali máglyarakásról. A régi barátságokról. Papáról. Nagymarosról. A törökökről. Politikáról. Mesélj, Mami.

Vedd a lábam az öledbe, és mondd, hogy Csibikém, és nézz úgy, ahogy csak egy nagymama tud.

Nem bírom tovább. Messze még a tengerpart. Mami, ugye vigyázol rám?