Setteveli

Érezted már azt, hogy olyan üres vagy, hogy bármi elférne benned? Bármekkora bármi. Végleg kiürültél, nincs múltad, terved, jövőd. A semmi tölti ki benned a helyet, tárva az ajtó, átjárhat a szél, eső, vihar, jöhet igazán bármi, nincs tétje már. Ahol űr van, ott nem árthat semmi. Lakatlan ház. Kitársz minden ablakot, hagyod, hogy azon folyjon ki a fájdalom. Csak pumpálja a tested, tudod, hogy egyszer véget fog érni, hogy egyszer kiürül. Már egyre kevesebb jön. Naponta még egyszer felbuzog. Nincs itt már semmi, aminek árthatna. Valahol jó érzés ilyen üresnek lenni. Eddig azt hittem, értem már, mit ért Pál és Tim Keller az önmagunkról való megfeledkezés szabadságán. De valójában, azt hiszem, nem feledkeztem meg önmagamról, amíg voltak elvárásaim az életemmel kapcsolatban. Amíg volt büszkeségem, hogy velem minek és hogyan kell történnie. Öntudatom, hogy én játsszak szerepet mások életében, hogy másnak is legyen fontos az én maratonom, az én küzdelmeim, az én szeretetem. Az én testem. De v

1. Készülj fel egy maratonra. Egyedül. 2. Az utolsó hónapban törjék össze a szíved. 3. Az utolsó 2 hétben kezdődjön a tapering. 4. Darabokban a szíved, a lelked, és karantén van. Minden nap ugyanolyan, ugyanazokat a falakat, járdákat, világot látod. Semmi nem hoz enyhülést. Mert nem akkor tört össze, amikor látta valaki. A valaki már rég nem volt itt, amikor rájöttél, hogy nem a fólia tört be. Olyan sokáig vártál vele, hogy lehúzd, hogy már késő volt bármit is felelni. Nem mondhatod meg, hogy alatta nem egy ép szív, hanem mély seb van. 5. Tapering van. Sokkal kevesebbet futhatsz, mint amihez vérrel-verejtékkel már hozzászoktattad magad. Nem szabad. Csak gyűlik benned a fájdalom, már rég túlfolyt, de még folyik tovább. Az ágyadig ér fel, csak annyira, hogy aludni azért még tudj. 6. Egyél alig, csak annyit, amennyit nagyon muszáj, hogy életben maradj és dolgozni tudj. Így kevesebb lesz a tehetetlen toporgás. És ez jó. Érzed, hogy minden nappal fogy az energiád, így a szenvedésed is. Bárc

Azt hiszem, fülön csíptem a rideg csajszit. Azt, aki elfordult tőlem, aki lenézett engem, aki kegyetlenkedett. Akinek az elvárásai teljesíthetetlenek, aki, ha valami jól sikerült, nem elismer, hanem még többet akar. Aki már felmért sok-sok rossz lehetőséget az életben, hogy mindenre fel legyen készülve egy hűvös távolságtartással, a középponthoz való tíz körömmel kapaszkodással. Úgy őrzi azt a középpontot, mintha oda lenne forrasztva. Hogy őt innen el nem mozdítja senki és semmi. Ő idecövekelt egy életre. Reziliencia egy szívtelen picsa lett. Hol máshol is találtam volna rá, mint a ló túloldalán. Nagyon furcsa, ellentmondásos probléma, mert a legtöbben csak vágynak rá, hogy legyen nekik. Hogy reziliensek legyenek. De az én csajom már nem olyan, mint kezdetben volt. Kedves, segítőkész lány volt, virágokat szedegetett az út mentén, betakargatott, jóéjt-puszit adott. Aztán ahogy erősödött és egyre többször mutattam ki, hogy észreveszem, sőt jó, hogy itt van, úgy szállt el az önbizalma nap

A Hársas-tó egyszer úgy befagyott, hogy az egész környék, kábé tíz falu és egy város apraja-nagyja ott korcsolyázott. Ott láttam először és utoljára olyan mély rianásokat a vastag jégen, amilyenek most a fólia alatt húzódnak. Azt hiszem, mégsem csak a fóliát érte a törés. Nem foglalkoztam vele, nem próbáltam felmérni, mekkora a kár. Csak ugyanúgy akartam használni a szívemet, mint eddig, de nem reagált. Ahol a törésvonalak futnak végig a fólián, ott nem tudom megérinteni. Forró. Egyszer hozzáértem, percekig folyattam az ujjamra a hideg vizet utána, hogy ne hólyagosodjon fel. Napok teltek el, de még mindig süt. Nem tudok hozzáérni, így javítani sem tudom elvinni. Ott hagytam hát, ahol van, és csak várok, hátha múlik a hő. Mindennap ránézek, de már centikkel távolabb is érzem a forróságot. Furcsa, mert hiába a törés, nem úgy tűnik, mint ami sérült. Inkább olyan, mintha jobban dolgozna, mint valaha. Nem fáj, nem lázas. Várok még, hogy lehűl-e magától, vagy rá kell-e borítanom egy vödör hi