Jót akart
Azt hiszem, fülön csíptem a rideg csajszit. Azt, aki elfordult tőlem, aki lenézett engem, aki kegyetlenkedett. Akinek az elvárásai teljesíthetetlenek, aki, ha valami jól sikerült, nem elismer, hanem még többet akar. Aki már felmért sok-sok rossz lehetőséget az életben, hogy mindenre fel legyen készülve egy hűvös távolságtartással, a középponthoz való tíz körömmel kapaszkodással. Úgy őrzi azt a középpontot, mintha oda lenne forrasztva. Hogy őt innen el nem mozdítja senki és semmi. Ő idecövekelt egy életre.
Reziliencia egy szívtelen picsa lett. Hol máshol is találtam volna rá, mint a ló túloldalán. Nagyon furcsa, ellentmondásos probléma, mert a legtöbben csak vágynak rá, hogy legyen nekik. Hogy reziliensek legyenek. De az én csajom már nem olyan, mint kezdetben volt. Kedves, segítőkész lány volt, virágokat szedegetett az út mentén, betakargatott, jóéjt-puszit adott. Aztán ahogy erősödött és egyre többször mutattam ki, hogy észreveszem, sőt jó, hogy itt van, úgy szállt el az önbizalma napról napra, hónapról hónapra. Egyre többet beszélgettem vele, és ettől egyre fontosabbnak érezte magát. A halkan énekelgető, szalmakalapban, a virágaival a kezében mezítláb táncolgató kísérőből egy nyolckockás hasú, vaskarmú, véreresszemű szörny lett. De úgy hordta a tökéletes ruháit, hogy nem láttam a körmét, úgy sminkelte magát, hogy nem láttam a szemében a megrögzöttséget és az ereket. Ha szedtem magamnak egy virágot, oldalba lökött, nem kéne már ilyenekkel vigasztalódni. Minek az. Eleinte nem durván, csak erélyesen. Aztán egyre durvábban. Már elbújt, nem mutatta magát. Álmomban merészkedett csak elő és mondta el, mit gondol. Duruzsolt, émelyítően édes, baracklekvár-illatú lehelete belengte az ágyamat. Tudta, mivel kendőzheti el a durvaságot, tudta, hogy mi nyugtat meg. Kihasznált. Legkedvesebb fegyvereimet fordította ellenem. Reziliencia uralkodni kezdett, miközben gyúrta magát tovább, és lett egy sovány, izmos, vérszemű, tökéletesen magányos önmegvalósulás.
Pár napja sétáltam haza a bevásárlással, vállamon a szatyor, fülemben a zene, arcomon a maszk. A cipőmet néztem, arra gondoltam, itt az ideje, hogy szóba álljak magammal. Hogy valamiről legalább elgondolkodjak, amit tíz napja halogatok. Ilyenkor el szoktam képzelni, milyen lenne, ha valaki másnak, egy barátnőnek próbálnám megfogalmazni, hogy vagyok, mit érzek. Azonnal elhessegettem ezt a gondolatot - a barátok nem értenék, és ítélkeznének. Akkor elmondom magamnak, én mindig őszinte és megértő vagyok magamhoz. Belül vettem a levegőt, magamhoz fordultam, te nem fogsz ítélkezni, igaz? Neked elmondhatok bármit?
Megálltam. Nem tudtam tovább menni. Néztem a cipőmet, és lefagytam a belső hallgatástól. Én, én nem voltam hajlandó meghallgatni magamat. “De, ha csalódást okozol, ítélkezni fogok. Ne okozz csalódást”. Ezt hallottam, éreztem belül. Egyszerre volt ismerős és megfoghatatlan. Tudtam, apám ilyen rideg és érzéketlen, de hogy én miért lettem ugyanilyen magammal szemben, azt nem. Mióta vagyok én ilyen? Hova lett a szerető belső? Mi történik? Most mi lesz? Ledöbbentem és pityeregni kezdtem. Átvágtam az úton, leültem egy parkba a padra, fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Nem érdekelt, ha valaki lát. Potyogtak a könnyeim, ahogy rájöttem, az éppen a fülemben szóló dal nem egy párról szól, hanem rólam és rólam:
So if I let down my guard, if I rip out my scars
And I show you my heart, am I beautiful?
If I tell you my secrets, show my dark and my demons
Tell me, what do you see? Am I beautiful?
Am I beautiful?
Am I beautiful?
If I tell you my secrets, show my dark and my demons
Tell me, what do you see? Am I beautiful?
Am I beautiful?
Nem, nem vagy beautiful, mondta belül a hang. Ez pofon volt. Pofon volt, hogy belül is ítélkezés van. Kinyújtottam, felhúztam a lábaimat felváltva, mert mindenhogy túl sok volt. Annyira gyorsan történt bennem minden, hogy még mindig nem dolgoztam fel, még mindig nem fogtam fel, ki is vagyok én. A futóidentitásom amúgy is egy kiborított legósdoboz tartalma volt, egy átláthatatlan káosz a szőnyegen, amire rálépni fáj, ezért inkább mindenki csak messziről megkerüli. De ez magával rángatott annyi minden mást is. Tudtam, hogy köze van az ítélkezéshez, sőt talán itt a gyökere a problémának. If I tell you my secrets, show my dark and my demons, tell me what do you see, am I beautiful? Velem ne oszd meg a sötéteket, ne legyenek hegeid. Nincsenek, ugye? Ugye, megkönnyebbülhetek, nem akarsz valami nehezet és gyengét megosztani velem? Ugye, nem követsz el hibákat már megint? Ugye, egyet sem? UGYE, NEM HIBÁZOL, DÓRA?
Néztem a megfeszült lábamat, az izmok úgy tűntek át a nadrágon, mintha az ott sem lett volna. Úgy duzzadt a több ezer kilométer története a vádlimban, mint egy tetoválás, mint egy emlékeztető, hogy nézd, itt kezdődsz, aki téged meglát, az tudja, hogy te ilyen vagy. Te ezt tetováltattad magadra. Neked ez a bélyeged, önként. És nem azért, hogy másnak megmutasd, hanem hogy magadnak. Ide nem hozhatsz szar dolgokat, nem lehetsz szar, MERT MÁR EZEN AZ EGÉSZEN TÚLLÉPTÜNK, EZT MEGHALADTUK. NE KESERÍTS EL, NAGYON KÉRLEK. És elfordultam, becsuktam a szemem minden előtt, ami nem könnyed és erős. Kicsaptam a Zárva táblát minden másnak.
Hazabandukoltam, hagytam a dolgot. Beszéltem egy barátommal, aki kitartóan faggatott, miért nem mondom el, mi van velem, talán valamit épp mélyebbre temetek magamban? Miért nem hagyom, hogy segítsen? Ráhibázott. Elmondtam neki ezt a felfedezésemet, hogy azért nem mondok senkinek semmit, mert magamnak sem tudok. De arról, amit kérdezett, továbbra sem voltam hajlandó beszélni. Én, aki mindig mindent meg kellett, hogy beszéljek a barátaimmal. Én hallgattam. Erre még nem volt példa. Újabb egy nap eltelt, hogy rájöjjek, jó eséllyel mi is az, amit titkolok magam elől. Elmondtam valakinek, muszáj volt leírnom. Újabb két nap telt el, hogy rájöjjek, ez a picsa, aki miatt a középpontomhoz vagyok szegezve, Reziliencia. Az Örök Ellenálló, utóneve Csak Érted Teszem.
Hogy hogy jöttem rá, mi ez a titok? Reziliencia mindent megtett, hogy ne tudjam. Egy bennem élő folyó, ami jó mélyen csordogált. Ez volt az, de nem hallottam. Nem akartam hallani. Nem akartam figyelni. Nem, nem. Nem direkt, csak így esett jól. Mit tanultunk a futásból? Hogy amíg nem esel össze, hánysz vagy halsz meg, mész tovább. Mindennek adni kell egy kis időt, hogy kérdés nélkül elmúljon. Ez a gyakorlat az egyik oka, hogy, bár nem tudatosan, de nem mesélek a barátaimnak múlónak látszó, nem teljesen biztos dolgokról. Semmiről. Csak ami kézzelfoghatóan biztos. Ezt nem bánom egyébként, de most ez a hozzáállás túllépett egy határt. Csak teltek a napok, és ahelyett, hogy az az érzés, amiről nem tudtam, micsoda, múlni kezdett volna, egyre erősödött. De nem fájdalom volt. Nem szenvedtem, különben feszülten figyeltem volna, hogyan tudom elmúlasztani. Nem volt sem jó, sem rossz, de nagyon erős, napról napra több. Mint a föld alatti, barlangokban csörgedező patakok, olyan volt ez is. Ha nem keresed, nem fogod megtalálni csak úgy. Nem a felszínen van, nem mutatja önként, hogy itt van. Mélyen folyik és kristálytiszta. Ahogy telt az idő és sétálgattam előre gondolkodás nélkül, egyre hangosabban hallottam valami vízcsobogást. Van itt valami. De mi? De hol? De honnan? Ez vajon az, aminek hallom? Vagy valami más? Még mindig nem akartam tudni, még mindig nem érdekelt. A fontos dolgokkal kell foglalkozni, nem a múló fehérzajokkal. Reziliencia jóindulatúan füldugót is mellékelt a reggeli kávé mellé egész napra. Használtam. Csend, de jó. De az orromat nem tudta befogni. Teltek a napok a csendben, és érezni kezdtem az összetéveszthetetlen vízillatot. Tessék, még egy kávé, ez elnyom minden szagot. Látni kezdtem egy sziklát, ami lehet egy barlang bejárata is. Tessék, itt egy napszemüveg, és amúgy nézd, mehetnénk a másik irányba is. De addigra már annyira erősen éreztem valamit, hogy a kíváncsiságom nagyobb lett a hűvösségemnél. Most már tudni szeretném. Mi ez a vízszag, mi ez a bejárat, mi ez itt? Ki a füldugót, földre loccsintani a kávét. Csak a szemüveget nem mertem még levenni.
Heves szívdobogással írtam barátnőmnek, minden bevezető nélkül. Azt hiszem, találtam egy folyót. Egyelőre egy patakot látok, azt hiszem. Magam is megijedtem, ahogy leírtam.
Másnap futottam egy hosszút, szerencse, hogy épp ez volt, mert nagyon kellett. Istennek hála, ésszel helyreraktam. Még mindig nem tudtam, hogy Reziliencia lett egy nagy showstopper, de hála Jézusnak, tudtam, hogy “ha szeretet nincs benned, semmit nem érsz”. Tudtam, hogy a szeretet jó dolog, a szeretet tiszta. Tudtam, hogy a folyó tiszta, a folyón nincs szégyellnivaló. Bármi történjék is, ez a világon a legszebb és -csodálatosabb dolog. Akár a középponton át folyik, akár nem.
Ma jöttem rá, mi volt bennem végig az ítélkezés, miért nem voltam hajlandó hallani sem arról, hogy bennem is lehet egy folyó. Azt hittem, a folyó egy megbízhatatlan képződmény, az egész barlang veszélyt jelent. Beomolhat, ki tudja, milyen állatok élnek ott, hogyan szennyeződhet be a vize, hova vezet. Honnan ered és hova vezet az egész? Olyan jól megvoltam ennek az ismerete nélkül, miért kellett most rábukkanni erre?
Megfogtam Reziliencia kezét, és megkértem, mostantól vegyen vissza egy kicsit. Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok, de megijeszt, hogy majdnem a szerelmet is elvette tőlem. Elklszítheti a reggelimet, betakarhat este, eljöhet velem mindenhova, de egyetlen egyszer biztosan fent fogom hagyni a szobámban, amikor elindulok le. Picit ijesztő, hisz ismeretlen, de meg kell próbálnom egyszer nélküle is beszélni, cselekedni, érezni. Tudom, hogy utánam fog settenkedni és néz majd az ajtóból. De én addigra a kapuban leszek. És ha kell, áramot vezetek az ajtóba, hogy ne jöhessen utánam. Annyira nem szeretnék az ő árnyékában élni.
Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.
Reziliencia egy szívtelen picsa lett. Hol máshol is találtam volna rá, mint a ló túloldalán. Nagyon furcsa, ellentmondásos probléma, mert a legtöbben csak vágynak rá, hogy legyen nekik. Hogy reziliensek legyenek. De az én csajom már nem olyan, mint kezdetben volt. Kedves, segítőkész lány volt, virágokat szedegetett az út mentén, betakargatott, jóéjt-puszit adott. Aztán ahogy erősödött és egyre többször mutattam ki, hogy észreveszem, sőt jó, hogy itt van, úgy szállt el az önbizalma napról napra, hónapról hónapra. Egyre többet beszélgettem vele, és ettől egyre fontosabbnak érezte magát. A halkan énekelgető, szalmakalapban, a virágaival a kezében mezítláb táncolgató kísérőből egy nyolckockás hasú, vaskarmú, véreresszemű szörny lett. De úgy hordta a tökéletes ruháit, hogy nem láttam a körmét, úgy sminkelte magát, hogy nem láttam a szemében a megrögzöttséget és az ereket. Ha szedtem magamnak egy virágot, oldalba lökött, nem kéne már ilyenekkel vigasztalódni. Minek az. Eleinte nem durván, csak erélyesen. Aztán egyre durvábban. Már elbújt, nem mutatta magát. Álmomban merészkedett csak elő és mondta el, mit gondol. Duruzsolt, émelyítően édes, baracklekvár-illatú lehelete belengte az ágyamat. Tudta, mivel kendőzheti el a durvaságot, tudta, hogy mi nyugtat meg. Kihasznált. Legkedvesebb fegyvereimet fordította ellenem. Reziliencia uralkodni kezdett, miközben gyúrta magát tovább, és lett egy sovány, izmos, vérszemű, tökéletesen magányos önmegvalósulás.
Pár napja sétáltam haza a bevásárlással, vállamon a szatyor, fülemben a zene, arcomon a maszk. A cipőmet néztem, arra gondoltam, itt az ideje, hogy szóba álljak magammal. Hogy valamiről legalább elgondolkodjak, amit tíz napja halogatok. Ilyenkor el szoktam képzelni, milyen lenne, ha valaki másnak, egy barátnőnek próbálnám megfogalmazni, hogy vagyok, mit érzek. Azonnal elhessegettem ezt a gondolatot - a barátok nem értenék, és ítélkeznének. Akkor elmondom magamnak, én mindig őszinte és megértő vagyok magamhoz. Belül vettem a levegőt, magamhoz fordultam, te nem fogsz ítélkezni, igaz? Neked elmondhatok bármit?
Megálltam. Nem tudtam tovább menni. Néztem a cipőmet, és lefagytam a belső hallgatástól. Én, én nem voltam hajlandó meghallgatni magamat. “De, ha csalódást okozol, ítélkezni fogok. Ne okozz csalódást”. Ezt hallottam, éreztem belül. Egyszerre volt ismerős és megfoghatatlan. Tudtam, apám ilyen rideg és érzéketlen, de hogy én miért lettem ugyanilyen magammal szemben, azt nem. Mióta vagyok én ilyen? Hova lett a szerető belső? Mi történik? Most mi lesz? Ledöbbentem és pityeregni kezdtem. Átvágtam az úton, leültem egy parkba a padra, fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Nem érdekelt, ha valaki lát. Potyogtak a könnyeim, ahogy rájöttem, az éppen a fülemben szóló dal nem egy párról szól, hanem rólam és rólam:
So if I let down my guard, if I rip out my scars
And I show you my heart, am I beautiful?
If I tell you my secrets, show my dark and my demons
Tell me, what do you see? Am I beautiful?
Am I beautiful?
Am I beautiful?
If I tell you my secrets, show my dark and my demons
Tell me, what do you see? Am I beautiful?
Am I beautiful?
Nem, nem vagy beautiful, mondta belül a hang. Ez pofon volt. Pofon volt, hogy belül is ítélkezés van. Kinyújtottam, felhúztam a lábaimat felváltva, mert mindenhogy túl sok volt. Annyira gyorsan történt bennem minden, hogy még mindig nem dolgoztam fel, még mindig nem fogtam fel, ki is vagyok én. A futóidentitásom amúgy is egy kiborított legósdoboz tartalma volt, egy átláthatatlan káosz a szőnyegen, amire rálépni fáj, ezért inkább mindenki csak messziről megkerüli. De ez magával rángatott annyi minden mást is. Tudtam, hogy köze van az ítélkezéshez, sőt talán itt a gyökere a problémának. If I tell you my secrets, show my dark and my demons, tell me what do you see, am I beautiful? Velem ne oszd meg a sötéteket, ne legyenek hegeid. Nincsenek, ugye? Ugye, megkönnyebbülhetek, nem akarsz valami nehezet és gyengét megosztani velem? Ugye, nem követsz el hibákat már megint? Ugye, egyet sem? UGYE, NEM HIBÁZOL, DÓRA?
Néztem a megfeszült lábamat, az izmok úgy tűntek át a nadrágon, mintha az ott sem lett volna. Úgy duzzadt a több ezer kilométer története a vádlimban, mint egy tetoválás, mint egy emlékeztető, hogy nézd, itt kezdődsz, aki téged meglát, az tudja, hogy te ilyen vagy. Te ezt tetováltattad magadra. Neked ez a bélyeged, önként. És nem azért, hogy másnak megmutasd, hanem hogy magadnak. Ide nem hozhatsz szar dolgokat, nem lehetsz szar, MERT MÁR EZEN AZ EGÉSZEN TÚLLÉPTÜNK, EZT MEGHALADTUK. NE KESERÍTS EL, NAGYON KÉRLEK. És elfordultam, becsuktam a szemem minden előtt, ami nem könnyed és erős. Kicsaptam a Zárva táblát minden másnak.
Hazabandukoltam, hagytam a dolgot. Beszéltem egy barátommal, aki kitartóan faggatott, miért nem mondom el, mi van velem, talán valamit épp mélyebbre temetek magamban? Miért nem hagyom, hogy segítsen? Ráhibázott. Elmondtam neki ezt a felfedezésemet, hogy azért nem mondok senkinek semmit, mert magamnak sem tudok. De arról, amit kérdezett, továbbra sem voltam hajlandó beszélni. Én, aki mindig mindent meg kellett, hogy beszéljek a barátaimmal. Én hallgattam. Erre még nem volt példa. Újabb egy nap eltelt, hogy rájöjjek, jó eséllyel mi is az, amit titkolok magam elől. Elmondtam valakinek, muszáj volt leírnom. Újabb két nap telt el, hogy rájöjjek, ez a picsa, aki miatt a középpontomhoz vagyok szegezve, Reziliencia. Az Örök Ellenálló, utóneve Csak Érted Teszem.
Hogy hogy jöttem rá, mi ez a titok? Reziliencia mindent megtett, hogy ne tudjam. Egy bennem élő folyó, ami jó mélyen csordogált. Ez volt az, de nem hallottam. Nem akartam hallani. Nem akartam figyelni. Nem, nem. Nem direkt, csak így esett jól. Mit tanultunk a futásból? Hogy amíg nem esel össze, hánysz vagy halsz meg, mész tovább. Mindennek adni kell egy kis időt, hogy kérdés nélkül elmúljon. Ez a gyakorlat az egyik oka, hogy, bár nem tudatosan, de nem mesélek a barátaimnak múlónak látszó, nem teljesen biztos dolgokról. Semmiről. Csak ami kézzelfoghatóan biztos. Ezt nem bánom egyébként, de most ez a hozzáállás túllépett egy határt. Csak teltek a napok, és ahelyett, hogy az az érzés, amiről nem tudtam, micsoda, múlni kezdett volna, egyre erősödött. De nem fájdalom volt. Nem szenvedtem, különben feszülten figyeltem volna, hogyan tudom elmúlasztani. Nem volt sem jó, sem rossz, de nagyon erős, napról napra több. Mint a föld alatti, barlangokban csörgedező patakok, olyan volt ez is. Ha nem keresed, nem fogod megtalálni csak úgy. Nem a felszínen van, nem mutatja önként, hogy itt van. Mélyen folyik és kristálytiszta. Ahogy telt az idő és sétálgattam előre gondolkodás nélkül, egyre hangosabban hallottam valami vízcsobogást. Van itt valami. De mi? De hol? De honnan? Ez vajon az, aminek hallom? Vagy valami más? Még mindig nem akartam tudni, még mindig nem érdekelt. A fontos dolgokkal kell foglalkozni, nem a múló fehérzajokkal. Reziliencia jóindulatúan füldugót is mellékelt a reggeli kávé mellé egész napra. Használtam. Csend, de jó. De az orromat nem tudta befogni. Teltek a napok a csendben, és érezni kezdtem az összetéveszthetetlen vízillatot. Tessék, még egy kávé, ez elnyom minden szagot. Látni kezdtem egy sziklát, ami lehet egy barlang bejárata is. Tessék, itt egy napszemüveg, és amúgy nézd, mehetnénk a másik irányba is. De addigra már annyira erősen éreztem valamit, hogy a kíváncsiságom nagyobb lett a hűvösségemnél. Most már tudni szeretném. Mi ez a vízszag, mi ez a bejárat, mi ez itt? Ki a füldugót, földre loccsintani a kávét. Csak a szemüveget nem mertem még levenni.
Heves szívdobogással írtam barátnőmnek, minden bevezető nélkül. Azt hiszem, találtam egy folyót. Egyelőre egy patakot látok, azt hiszem. Magam is megijedtem, ahogy leírtam.
Másnap futottam egy hosszút, szerencse, hogy épp ez volt, mert nagyon kellett. Istennek hála, ésszel helyreraktam. Még mindig nem tudtam, hogy Reziliencia lett egy nagy showstopper, de hála Jézusnak, tudtam, hogy “ha szeretet nincs benned, semmit nem érsz”. Tudtam, hogy a szeretet jó dolog, a szeretet tiszta. Tudtam, hogy a folyó tiszta, a folyón nincs szégyellnivaló. Bármi történjék is, ez a világon a legszebb és -csodálatosabb dolog. Akár a középponton át folyik, akár nem.
Ma jöttem rá, mi volt bennem végig az ítélkezés, miért nem voltam hajlandó hallani sem arról, hogy bennem is lehet egy folyó. Azt hittem, a folyó egy megbízhatatlan képződmény, az egész barlang veszélyt jelent. Beomolhat, ki tudja, milyen állatok élnek ott, hogyan szennyeződhet be a vize, hova vezet. Honnan ered és hova vezet az egész? Olyan jól megvoltam ennek az ismerete nélkül, miért kellett most rábukkanni erre?
Megfogtam Reziliencia kezét, és megkértem, mostantól vegyen vissza egy kicsit. Nem tudok nélküle élni, és nem is akarok, de megijeszt, hogy majdnem a szerelmet is elvette tőlem. Elklszítheti a reggelimet, betakarhat este, eljöhet velem mindenhova, de egyetlen egyszer biztosan fent fogom hagyni a szobámban, amikor elindulok le. Picit ijesztő, hisz ismeretlen, de meg kell próbálnom egyszer nélküle is beszélni, cselekedni, érezni. Tudom, hogy utánam fog settenkedni és néz majd az ajtóból. De én addigra a kapuban leszek. És ha kell, áramot vezetek az ajtóba, hogy ne jöhessen utánam. Annyira nem szeretnék az ő árnyékában élni.
---
Szabó Magda: Sohasem
Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.
Szabó Magda: Sohasem
Én nem akartam sohasem.
Nekem nem olvadt ereszem,
ha március jött, s szerteszét
tördelte a szomszéd jegét.
Én nem akartam emberi
sorssal, mint hinta, lengeni
mélyből magasba s újra le;
tengerbe vágytam szüntelen:
fövénybe fúrni hátamat,
hallgatni, mint a nagy halak,
és nem bukni a fénybe fel,
és nem követni éneket,
ha lengenek a fátyolok,
ha zengenek a távolok.
Én nem akartam sohasem,
s most olvadt testtel, részegen
sodorsz sodroddal, szerelem.
Látsz ismeretlen szívemig,
forgatod fénylő csontjaim,
pörgeted súlyos súlyomat,
mosdatsz magadban, áradat,
szemem kútjába fényeket
dobsz, nyelvemre beszédeket.
Én nem akartam, szerelem,
szájadból inni sohasem,
s most tikkadt szájjal keresem
hűvös szád ízét, szerelem.
Sósszagú, zúgó felszínen
lebegve – néha – a vízen
lefele fordul a szemem,
s a némaságom keresem,
mely lenn maradt a víz alatt,
őrzik szigorú kardhalak,
s körötte hunyt szemű csigák
s fehér korallok alszanak.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése