Setteveli

Két villamossín között állni órákig, és hagyni, hogy a kombinók csak jöjjenek és menjenek, borzolják a hajat, jöjjön a halálfélelem. Autók között sétálni és megnézni, vajon mi fog történni. Egy pillanatra elengedni a laptopot a kézből, hogy épphogy ne essen le és törjön ripityára. Magassarkúban futva megcsúszni a lépcsőn. Épphogy beérni a metróba, miközben az ajtók záródnak. Mélyen kihajolni az harmadik emeletről az utcára. Érezni a félelmet. Azt a hirtelent. Megijedni. Hogy felrázzon. Érezni az életet, és a határát egy pillanatra. Új kést szúrni a tompa vágódeszkába. De nem emberit. Mert az emberi kapcsolatokban már semmi felrázó nincsen. Mint Frida Kahlo képén, úgy döfik késüket az érzéketlen deszkába az emberi kapcsolatok durván vagy épp erőtlenül, ügyetlenül megpróbálva darabokra szaggatni azt. Úgy vájnak apró lyukakat a deszkában a csalódott, dühös, kiábrándult késhegyek és recék, amik aztán kiszállnak a deszkából és eltűnnek. A deszka meg piheg, és már nem érez

Szeptemberi idő van. Süt a nap, de hűsen jön be a szellő az ablakon, és a fény nem hevít fel. Az illatok kora ősziek, az aszfaltnak szinte avarillata van. Az ilyen időről mindig az általános iskolai évkezdések jutnak eszembe. Nem tudom, miért éppen azok, de azt igen, hogy azért, mert a koraősz az iskolakezdést jelenti. Még egy évig biztosan. Vajon mi lesz velem azután? Tizennégy éve minden ősszel, sőt már a nyár közepén izgatottan várom az első órákat. Mi lesz, ha nem lesz tovább? Mire várhatok egész nyáron? Hogy ugyanazt a munkát végezzem szeptembertől, mint egész évben, csak közben egyre rosszabb lesz az idő? Semmi vigasz, szabadság, nyár, éjszakázás vizsgák miatt. Furcsa . És ijesztő. Onnantól kezdve nem lesz egy periodikussága az évnek, csak a folyamatos, napi 8 óra munkavégzés, heti néhány edzés, hétvégi pihenés, esti tévézés. Hiányozni fognak a nagy megerőltetések és nagy pihenések. A szereplés, kihívás, lámpaláz, aztán óriási nyugalom. Furcsa. Tegnap is, ma is soka

Kint, a réteken, valahol száll egy ének Kint, a mezőn, valahol szalad egy lány a hajában virág kezében felhő szemében fény és becsukja a szemét, és hunyorog és lefekszik a fűbe, és elvakítja a napfény és kék az ég, és köhög a futástól. kint, a téren, szól a zene és száll a kávéillat, táncol egy lány és táncol a tér, táncol mindenki és szól a zene, táncol a kávéillat és csobog a szökőkút kint, a tetőn ül egy fiú, nézi a várost és néz egy lányt, ő átkarolja a fiút, aztán megcsókolja, és érzik a kávé illatát kint, a macskakövön lépked a vágy, prémes szövetkabátban suhan egy lány, kabátján virág, szemében szűziesség, leheletében bor, arcán csendes vágy. színházból jött, a fiúhoz siet, kint a macskakövön suhan a vágy. tengerparton rohan a víz, dagály van, késő este már egy lány egy társasággal ül a teraszon és égett bőrét kenegeti, miközben rákot eszik és ott a fiú, valahol a szomszédos asztalnál, és rákacsint a lány, és visszakacsin

Fel szeretném hívni. Annyiszor. Kilépek az ajtón, és nyúlok a telefonomért. Többször, mint amikor élt. Felhívni, elmesélni neki mindent. És hallani, hogy hallgat. Hallgatni a hallgatását, azt a csodálatos figyelmét, amivel mindig megnyugtatott, mindig ott volt nekem. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy minek kapcsán. Mindig aggódott értünk, ezért mindig örült, ha felhívtuk ezzel-azzal. Írok róla. Rossz érzés. Leírom valakinek egy-két apró tulajdonságát, mintha meg tudnám fogni a lényét. Itt virítanak, égnek a szavak, mintha lenne értelme próbálkozni vele, hogy körüljárjam. Pedig ő megfoghatatlan, leírhatatlan, összefoglalhatatlan, csodálatos, szerető, óvó, melegszívű. Tudom, mindenki nagymamája ilyen. És mindenkié különb a számára. Ő egy arisztokrata volt. Többet tudott egy szem diploma nélkül, mint én valaha is tudni fogok. És mindent érzett, amit egy élet során lehet. Egy kislány bújt meg benne, és egy nagylelkű nő és nagymama volt, kitartó feleség és anya. Reménytelen szerel