Setteveli

A Clark Ádám téri villamosalagútban állt a víz. A graffitik és a narancssárga lámpák fénye visszaverődött a magas tócsákban, ahogyan a villamos óvatosan kanyarodott élesen sípoló hangján. De minden fény, szín és vakító hang halványabb, csendesebb volt, mert a budakalászi nap kiszívta belőle a nagy erőt, már csak nézelődően, bágyatagon ült az ablak mellett. A strandolás zsivaja estére lecsendesíti az embert. Hagyta, hogy a hidak egymás után egy egybefüggő, kivilágított, magasra csodált várost rajzoljanak elé. Előbb az Erzsébet híd fehérje, aztán a Szabadság híd zöldje ragyogott be finoman elmerengő szeme elé. A parton, a hidak fényeiben mindig úgy tűnt, sosem fog valamit megérteni ebből az oly’ nagyon szeretett városból. A rajongva csodáló szív mindig kicsit semmirekellőbbnek érzi magát szerelme tárgyához képest, és ez mindig így volt, valahányszor az esti város hídjai megilletően ráragyogtak. A villamos elkanyarodott a partról, és ahogy messzebb került a megigéző látványtól, halványult