Setteveli

Ez a futóhimnuszom jelenleg (nagyjából szeptember óta). Valahányszor kimegyek a házból ebben az őrült évben, és nem futok, de a futós listámat hallgatom, valami furcsa mocorgás fog el. Kicsit kényelmetlen érzés, mert mehetnékem lesz, és a futásnak már a gondolata, emléke is bizsergetni kezd. Mindig legyintek ilyenkor, mert mit lehet kezdeni ezzel az érzéssel, ha az ember épp igyekszik valahová utcai ruhában. Semmit. Nem fogok elkezdeni futni csak úgy. Szerte a világban szelte a lábam Már az országutak porát Öröm és bánat, egyszerre jártak Mint az ujjak a zongorán Fejem fölött köröztek keselyűk Az életem sosem egyszerű Göröngyös út sötét éjjelén Porszem vagyok, aki majd révbe ér Mostanában, különösen az utóbbi, teljesen őrülten korlátozott hetekben ez az érzés sokkal intenzívebb lett, és valami tudatosult is mellé. Az a szó jutott eszembe, hogy futódepresszió. Nem, nekem ez nem azt jelenti, hogy alábbhagyott a futással kapcsolatos motivációm, hanem ellenkezőleg - egy ideje úgy érzem, cs

Óriási tükröm van. Egy hatalmas beépített szekrény csupa tükörborítással. Irigylésre méltó, igaz? Hogy minden nap minden percében láthatom magam, sőt ha szeretném, minden pillanatban is (nem szeretném). Megszoktam már, ezért nem érzem a kísértést. Tegnap, ahogyan készülődtem fürödni és módszeresen vettem le mindent, késztetést éreztem, hogy alaposan tükörbe nézzek. Valami furcsán nyugodt, ítélkezésmentes hangulat szállt meg. Leültem a tükör elé a földre egy plédre anyaszült meztelenül, és körülnéztem. Érdekes, hogy hobbisportolóként azt gondolná a legtöbb ember, hogy elégedett vagyok magammal teljesen. Pedig ha valami, akkor a futás egyáltalán nem garantál hibátlan külsőt. Bőven vannak testrészeim, amiket nem szeretek, és amiknek a tökéletlenségeit túl sokszor látom ebben az óriásban. Amikkel mindig is szenvedtem, és megszoktam, hogy rajtam ez igen-igen tökéletlen másokhoz képest. Haha, nagyon, nagyon nem tökéletes. De ahogy sikerült magamat bántás nélkül nézegetnem, hátradőltem az ágy

Mostanában többen is megkerestetek futással kapcsolatos kérdésekkel: segítsek cipőt választani, ajánljak edzéstervet, hideg időben való öltözködést, táplálkozási tanácsokat, órát, szaküzletet. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ennyire bíztok bennem és nagyon szívesen segítek is, ahol tudok, bár többnyire csak irányokat szoktam mutatni, hiszen semmilyen értelemben nem vagyok hozzáértő. Nemrég érkezett egy olyan kérés, hogy szerettessem meg a futást az illetővel, mert hát ezt a legkönnyebb elkezdeni, bármikor és bárhol lehet, és olyan jó lenne, ha szeretné is csinálni, csak hát hiába fut két kilométert, nem élvezi. Ahogy tűnődtem, mit is mondjak erre, az jutott eszembe, hogy ez is olyan délibáb tud lenni, mint a többi.  Az egyetlen dolog. Azt hisszük, már csak pont ez hiányzik ahhoz, hogy végre új életet kezdjünk, egészségesek, szépek, vékonyak, magabiztosak legyünk. Végül néhány javaslat után egy dolgot emeltem ki a kérdezőnek: figyeljen a fokozatosságra, és legyen türelmes magával. Mag

Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy futni bárki tud? Szinte bárki. Mindenki, akinek ép két lába van és nincs olyan egészségügyi kondíciója, ami akadályozná ebben. Te is tudsz. Oké, tudom, most azt gondolod: persze, hogy tudok futni, de már tesiórán is utáltam és köszi, nem. Nekem nem való. Én nem tudok, én száz méter után elfáradok. Nem értem, mások hogy képesek maratont futni meg ilyeneket. Olyan unalmas. Hát akkor minek fut, mit csinál az a több millió ember, aki önszántából fut órákon keresztül nap mint nap, hétről hétre? Mi a jó égnek csinálja? Egyáltalán, hogy lesz valakiből futó?  Nemrég azt mondtam valakinek, félig - meddig nem komolyan, hogy a futás a szerelmem. Előtte sosem tekintettem rá így, nem fogalmaztam ilyen erősen. Mert a szerelmet félteném. Óvatosan fogalmaznék. Mert mi van, ha elmúlna? Mi van, ha egy nap úgy ébrednék, hogy már nem szeretnék futni? Mi van, ha futnék, és egyszercsak már nem lenne kedvem, megállnék, belesétálnék, hazamennék és többet nem futnék? Vagy ha

2020. 11. 13. (vagyis 14., mert elmúlt éjfél) 4. napja mindennap futok. Ez nem jellemző, mert egy-két naponta szoktak pihenők lenni. De most a hétfői teljesítménydiagnosztika miatt szombaton és vasárnap nem fogok futni, ezért tegnap és ma futottam a csütörtöki, szombati és vasárnapi adagot, egyben. Nem tudom, jó ötlet volt-e, de ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak a heti kilométerszám tartására. Ha igazán őszinte akarok lenni - márpedig a saját naplómban miért ne lennék az - még mindig csodának tartom, ami velem történik. Aki lettem. Hogy a testem már a legjobb barátom. Sőt, ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. A testem valaki, akivel barátkozom. A testem valaki, aki elvisz elképesztő messzeségekbe, és visszahoz. Sőt. Sosem hagy cserben. Akkor sem, mikor én már azt hinném, vége, elhagy. Hűséges. Nem áll meg. Visz tovább, biztat, kitart mellettem. A testem és én - tehát ÉN - elérjük a céljainkat. Erősek vagyunk. Elképesztő erősek. Hogy gondoltam volna-e egy évvel ezelőtt

A Clark Ádám téri villamosalagútban állt a víz. A graffitik és a narancssárga lámpák fénye visszaverődött a magas tócsákban, ahogyan a villamos óvatosan kanyarodott élesen sípoló hangján. De minden fény, szín és vakító hang halványabb, csendesebb volt, mert a budakalászi nap kiszívta belőle a nagy erőt, már csak nézelődően, bágyatagon ült az ablak mellett. A strandolás zsivaja estére lecsendesíti az embert. Hagyta, hogy a hidak egymás után egy egybefüggő, kivilágított, magasra csodált várost rajzoljanak elé. Előbb az Erzsébet híd fehérje, aztán a Szabadság híd zöldje ragyogott be finoman elmerengő szeme elé. A parton, a hidak fényeiben mindig úgy tűnt, sosem fog valamit megérteni ebből az oly’ nagyon szeretett városból. A rajongva csodáló szív mindig kicsit semmirekellőbbnek érzi magát szerelme tárgyához képest, és ez mindig így volt, valahányszor az esti város hídjai megilletően ráragyogtak. A villamos elkanyarodott a partról, és ahogy messzebb került a megigéző látványtól, halványult

Kipróbáltam egyedül, és imádtam egyedül. Eleinte gyűlöltem, aztán egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, míg végül megkedveltem. Aztán megszerettem. Aztán már nagyon nem akartam mást, csak így, egyedül, ebben a meleg, párás, tusfürdő-illatú, frissen mosott haj-szagú világomban éldegélni. Ahol minden lényeges dolgot tudtam irányítani, amit emberileg lehet. A többiért pedig imával kérni. Mindent. Tudtam magamért dolgokat tenni, amiket sosem fogok elfelejteni. Tudtam magamat kézen fogni, és elkísérni pszichológushoz. Tudtam magamnak kötelet dobni, és lassan, de egyenletesen kihúzni a gödörből. Tudtam imában kitárni a szívemet és változást kérni. Isten alakítgat, és én elkezdtem megváltozni. Kinyílt a szívem, máshogy kezdtem létezni az emberek között. Bizalmat szavaztam magamnak, és nagy kalandokba is belevágtam. Biztattam, korholtam, jutalmaztam magam. Ennél szebb véget nem is érhetett volna az a történet, ami a gödörből indult egy szakítás után. Korábban sosem jártam edzőterembe

Már péntek van, vasárnap a nagy nap. Úgy készülök erre az eseményre, mint egy ünnepre. Magamba fordultam, bent csitulok el, csendesen látom, ahogyan egyre feljebb és feljebb emelkedek a feladathoz. Takarítok, pakolok el dolgokat. Kimosok mindent, tisztára törlöm és porszívózom a lakást, fejben már előkészítem, hogy miben fogok futni, mikor mosom meg a hajam, hogy csillogjon. Vallásos áhítattal készülök testben és lélekben is. A héten egy csepp alkohol sem csúszhatott le, találkozók sem voltak, csak ami elkerülhetetlen. Ez most nem a bandázás, a csacsogás ideje, hanem az elmélkedésé. És az utolsó napokban, percekben már azé sem, csak a nagy sóhajjal kiengedett izgalomé, és a behunyt szem mögötti csendes izzásé.  Amikor már gondolatok sem kellenek, megszűnik a külvilág, megszűnnek az élet gondjai, terhei, semmi más nincs, csak Isten, a megáldott test ereje, és a futás.  Tudom, hogy a Szentháromság is nekem szurkol. Elhozott egészen idáig, minden nehézségen átlendített, és

Csütörtök van. Vasárnap félmaraton. Ma volt az utolsó előtti futásom a nagy nap előtt. Csak 5 kilométer volt, de feszülten futottam. Miközben ezt írom, is feszülök, mert annyi minden van bennem, és hirtelen úgy érzem, rám nehezedik egy nyomás. Mert annyi mindenről szerettem volna írni vasárnap előtt. Szerettem volna elmesélni, mi mindent jelent nekem a futás, mit tett értem, mit változtatott rajtam, és hogy egyáltalán honnan indult, és még inkább, hogyan jutott ide. Boncolgatni a magam számára, és elmesélni a nagyvilágnak, mint egy lélek szépségesen bejárt útját. Futás közben már egy-két hete érlelődtek bennem ezek a gondolatok és csodaszépen kibontott mondatokká alakultak. De persze amikor hazaérek és leülök, hogy leírjam őket, már csak érzések és emlékek. Semmi szép mondat. Saját magamat nyomom, hogy valami őszintét, kedveset és szép ívűt alkossak vasárnapra, és ehelyett itt szorongok, és tördelem a kezem, hogy hogy is kezdjek neki. Mik is voltak azok a szép, csillogó fonalak, ami

Ha nem vagy itt, azt hiszem, hogy nem érhet baj. Mert baj még mindig csak abból volt, ha volt itt valaki. Amikor még nem létezel, minden meleg, békés, ölelő. Nézem a világot, a csillagokat, innen bentről, magamból, és biztos távolból csodálom, milyen jó is ehhez a világhoz tartozni és senkivel nem lenni. Senkinek nem élni, csak nekem. Semmihez sem fogható ez a béke. Amikor van itt mellettem valaki, az mindig maga a veszély. Mert abból baj még nem volt, ha egyedül voltam. A baj kizárólag mindig akkor kezdődött, ha úgy döntöttem, nem leszek egyedül. Szeretném hinni, hogy van valaki valahol, akivel az egyedüllét olyan, mintha ketten lennénk egyedül. Békés, meleg, csillagos éjszakás. Nyári sötétben a párás fű illata, a Balaton moraja és szaga, a Rábában csobbanó üveg viszkispohár, amit valaki elhozott a kocsmából, pedig nem lett volna szabad. Hogy van olyan, amikor megengedni, hogy valaki ott legyen, amikor jó egyedül, még egy kicsivel jobb, mint tényleg t

Hétfőn este elmentem a Tengerszem túraboltba a Dohány utcában, amit a budaörsi Mountexben ajánlottak. A szombati táskapróbálós maraton után nagy reményekkel mentem Deuter táskákat nézni - erről a márkáról szintén a mountexes fiútól hallottam először, aki azt mondta, ez egy alapvető és elismert túrazsákgyártó.  Elmentem hát, és amíg az eladó beszélgetett valakivel, én saját szakállamra felpróbáltam egy egészen jól kinéző női zsákot. Nagyon kényelmes volt még a belepakolt hét kilóval is, de furcsálltam, hogy alig van zsebe, és a derékhevederen sincsenek kialakítva apró tárolók, mint még a legolcsóbb Quechuán is. Amikor végre volt bátorságom az eladó férfihoz fordulni, felvilágosított, hogy ez egy sziklamászó zsák, ezért más, mint a túrazsákok. Elmondtam, mit keresek, és rögtön adott is egy meglehetően érdekes kék színű női zsákot. Ezen már volt minden extra, amit kerestem: esővádő huzat, lecsatolható felső rész, szűkítő, bővítő hevederek, zsebek a derékhevedereken, kulacstartó kí

Edzés után bementem a szaunába, és szerencsére senki más nem volt bent. Csend volt, forróság. Öntöttem egy kis vizet a kövekre, és a szűk kis felső padon próbálgattam, hogyan lenne kényelmes. Nekidőltem a helyiség egyik oldalának, és hagytam, hogy a forró fához hozzászokjon a bőröm. Kinyújtva feltettem a lábamat a szemközti falra, mert máshogyan nem fértem el. Aprócska kis szoba ez a szauna. Néztem a lábfejemet, a lábujjaimat, aztán a vádlimat, a combomat, a hasamat, a bikinim melltartóját. Oldalra pillantottam a vállaimra, ahogyan lassan gyöngyözni kezdett rajtuk az izzadság, vagy a pára. Körülnéztem a faborításra, belebámultam a sarokban, a fejem mellett lévő lámpába. Öntöttem egy kis vizet a kövekre, elfordítottam a homokórát, visszamentem a padra és hanyatt feküdtem, miközben a lábaimat teljesen össze kellett hajlítanom. Elnéztem, hogy izmosabbak, mint valaha. Elégedetten sóhajtottam. Felnéztem a plafonra, és felfedeztem, milyen megnyugtató a gerendákat nézni. Olyan egyed