Ha nem vagy itt

Ha nem vagy itt,
azt hiszem, hogy nem érhet baj.
Mert baj még mindig csak abból volt, ha volt itt valaki.

Amikor még nem létezel, minden meleg, békés,
ölelő.
Nézem a világot, a csillagokat, innen bentről, magamból,
és biztos távolból csodálom, milyen jó is ehhez a világhoz tartozni
és senkivel nem lenni.
Senkinek nem élni, csak nekem.
Semmihez sem fogható ez a béke.

Amikor van itt mellettem valaki,
az mindig maga a veszély.
Mert abból baj még nem volt, ha egyedül voltam.

A baj kizárólag mindig akkor kezdődött,
ha úgy döntöttem,
nem leszek egyedül.

Szeretném hinni, hogy van valaki
valahol,
akivel az egyedüllét olyan,
mintha ketten lennénk
egyedül.

Békés, meleg, csillagos éjszakás.
Nyári sötétben a párás fű illata,

a Balaton moraja és szaga,
a Rábában csobbanó üveg viszkispohár,
amit valaki elhozott a kocsmából, pedig nem lett volna szabad.

Hogy van olyan, amikor
megengedni, hogy valaki ott legyen,
amikor jó egyedül,
még egy kicsivel jobb, mint
tényleg teljesen egymagamban.

Vajon van ilyen?

Ha nincs, valójában nincs értelme
ilyenkor sem egyedül lenni.

A csillagokban mindig van valami társas,
mert belőlük annyi van.

Pedig ők aztán
tényleg
soha
nem
találkoznak
egymással.