Setteveli

Móni egy fiú. Móninak hívták. Pontosabban csak én hívtam Móninak az egész világon. Meg ő is engem. Ez volt a nevünk. Az ágyon ült, én végigmondtam, amit akartam, zavarban, össze-vissza kicsit, fel se néztem, amikor kimondtam, amit, beszéltem tovább, nem mertem megállni. Pedig épp súlyos szavakat mondtam ki. Vállamra csaptam a batyut, könnyedén cipeltem őket benne, mintha levegőből lennének. Mintha én el bírnám viselni. Mentem velük tovább. Tudtam, neki is kell egy kis idő, amíg felfogja, amit épp hallott. Beszéltem, aztán csendben lettem, felnéztem. A súly alatt már kezdtem szédülni, nem bírtam, ledobtam. Hallhatatlanul puffant le. Mégiscsak nehéz volt. Mit gondolsz, kérdeztem. Az arca piros volt. Sosem láttam még pirosnak. Mintha égett volna az egész. Legyen így, Móni. Ezt mondta. Bólintott is közben. Megsimogatta, megszorította a karomat. És a szemembe nézett, végig a szemembe, azzal a sokatmondó, de soha semmit ki nem mondó kék szemével. Valamit beszéltem, folytattam, összefoglaltam