Legyen így, Móni

Móni egy fiú. Móninak hívták. Pontosabban csak én hívtam Móninak az egész világon. Meg ő is engem. Ez volt a nevünk.

Az ágyon ült, én végigmondtam, amit akartam, zavarban, össze-vissza kicsit, fel se néztem, amikor kimondtam, amit, beszéltem tovább, nem mertem megállni. Pedig épp súlyos szavakat mondtam ki. Vállamra csaptam a batyut, könnyedén cipeltem őket benne, mintha levegőből lennének. Mintha én el bírnám viselni. Mentem velük tovább. Tudtam, neki is kell egy kis idő, amíg felfogja, amit épp hallott. Beszéltem, aztán csendben lettem, felnéztem. A súly alatt már kezdtem szédülni, nem bírtam, ledobtam. Hallhatatlanul puffant le. Mégiscsak nehéz volt. Mit gondolsz, kérdeztem. Az arca piros volt. Sosem láttam még pirosnak. Mintha égett volna az egész.

Legyen így, Móni. Ezt mondta. Bólintott is közben. Megsimogatta, megszorította a karomat. És a szemembe nézett, végig a szemembe, azzal a sokatmondó, de soha semmit ki nem mondó kék szemével.

Valamit beszéltem, folytattam, összefoglaltam, kicsit tovább kerekítettem az egészet. Mi a véleményed, mi van most benned, bámultam rá megint, legyen így, Móni, mondta megint, zavart kis nevetéssel, de tudtam, hogy belül zokog.

Fel akarom írni gyorsan, hogy így mondta, hogy emlékezzek. Amikor nehéz lesz. Amikor eszembe akarom juttatni, miben is maradtunk. Hogyan legyen? Így. Így, ahogy mondtam. Neki az jó. Azt ő elfogadta.

Kicsit később az Adaline varázslatos életéből idézett, amit egy napja néztünk meg. "Honnan tudod, hogy szereted? Mert nélküle…" Az ölében ültem épp, cirógattam az arcát, és ekkor, ennek a mondatnak az elején, talán először életünkben, a karomba borult és sírt. Nem tudta végigmondani. Emlékeztem a mondatra a filmben, de nem kellett kimondanom. Se nekem, se ott. Öleltem, sírtam én is vele. Érte. Miattunk. Férfiasan sirt. Nem zokogott, nem hüppögött. Csak kiszakadt belőle, már tíz éve nem csinálta, mondta néha korábban. Nem tudta, hogy képes rá. Azt hitte, hogy nem. "...Mert nélküle nincs értelme semminek."

Ma reggel, a búcsúnal is könnyes volt a szeme. Nem csak könnyes, sírt is megint. Előtte is, mint mindig, a szemembe nézett. 

Várok. Ahogy megbeszéltük. Bármi van, elérsz. Te is engem. Szeretlek. Én is szeretlek téged. Vigyázz magadra. 

Lágyan, némán kezdett sírni, szinte észrevehetetlenül. Fel is tette inkább a maszkot. Nincs több puszi, nincs több csók. Ezeken már túlvoltunk. Valahogy be kellett fejeznünk. Az utcán álltunk, a sarkon, odáig vele mentem. Nagy levegő, elszakadtunk, fordultomban addig szorította a karomat, amíg tudta. Úgy siklott végig a keze minden ponton, mint aki az utolsó érintésig reménykedik, hogy mégse kell elengednie. Soha. Annyira erősen kapaszkodott belé, hogy azt hittem, még akar valamit. Hátrafordultam, ránéztem. Elengedte, és elindult.

Mindketten sírva mentünk tovább, haza, külön. Ragyogó reggel volt, sütött a nap, valahogy minden olyan vidám és bizakodó volt az utcán. Még ez is olyan lett, mint egy filmben. Irreális szépség. Ahogy este mondta, ezt a történetet meg kell írni. Rajongunk a történetünkért. Filmbeillő.

Ragyogott a nap, sírva siettem haza. Tudtam, miért csináltam, én már éreztem, hogy jó irányba megyek. De azt is tudtam, ő pokoli csatát vív éppen. És ezt tudni, de semmit nem tudni tenni ellene, a legkeményebb dolgok egyike.

Móni felnőtt férfi. Erős. Tud magára vigyázni. Túl fogja élni. Móni most szenved, nem találja a helyét. Móni szerelmes. Én vele nem találtam a helyem, mert nagyon akartam, de nem voltam szerelmes. Az szeretnék lenni. És előbb megtalálni egyedül a helyem. Móninak is meg kell. Még ha most elképzelhetetlen is, hogy nélkülem is van neki.

Pedig nagyon szeretem Mónit.