Setteveli

Kapcsolatom alapja önmagammal az, hogy őszinte vagyok. Magam elől nem titkolok el semmit. Legalábbis igyekszem. Tisztában vagyok a velem történő dolgokkal, a reakcióim miértjével, folyamatosan figyelem, milyen érzést, hangulatot mi váltott ki. Mint ahogyan figyelünk az egészségünkre is, és rögtön észrevesszük, ha valami szokatlan. Ha az érzéseimet nem tudom minek tulajdonítani, akkor addig forgatom magamban, addig kérdezgetem magamat, amíg rá nem jövök. Mindig rájövök. Éppen ezért kalandos a lelkem olyan területére tévednem, ahol nem találok válaszokat. De az emberrel ritkán történnek kalandos dolgok, főleg mostanában. Nem is tudom, mikor jártam utoljára olyan ismeretlen erdőmben, ahol ennyire eltévedtem. Körülnézek. Fel, a fákra. Különös, mesebelien kacskaringózó, lángolóan zöld levelű fák. Nagyon magasak. Próbálom a tetejüket látni, kiterekem a nyakamat. Körös-körül sűrű erdő, talpam alatt vastag avarréteg. Futócipőben vagyok, persze. A kékben. Elindulok. Megyek előre. Nem merek megé

Az órája megrezzent, jelezte, hogy megtett egy kilométert. Fogalma sem volt, hová tart, miért megy egyáltalán. Hogy mi lesz vele, meddig fog menni, mit fog csinálni, ha végigért. Mégis hogyan lehet végigérni a természetben? Minek mérni ezt a futást? Itt sosincs vége az útnak. És furcsamód ez most mindennél jobban esett a lelkének. Eddig mindössze a túlélőképessége kapcsolt be, otthon, amikor a futómellénye zsebeit teletömte energiát adó gélekkel, szeletekkel, és feltöltötte vízzel. Csak ennyire gondolt: ne haljak éhen, és legyen nálam pénz. Hogy ne haljak éhen. Megpróbált teljesen kikapcsolni. Nézni a tájat, elképzelni, hogy nem is itthon van. Más tájakon jár. Ez egy felfedezőút. Ez bevált. Annyira elmerült a tájban és a képzeletében, hogy megtett hét kilométert. Ez már elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és a furcsa, tömény, felbuzgó önutálat, amit addig érzett, szelíd feddéssé alakuljon át. Az órájára nézett, és szeme a kézfején duzzadó ereken felejtődött. Az anyukájától örökölte eze

- Ez nem jó. - Igen, én is látom. - Álljunk meg akkor. - Nem. - Álljunk meg. Nincs válasz. - Hallod, állj meg. - Nem. - Azt mondtam, ez nem jó, ez most nem jó, most nem… Nem állunk erre készen. Hova hajtasz? Minek megyünk, mikor amúgy jártányi erőnk is alig van? Pont ugyanezt csináltad június végén a harmincöt fokban. Akkor is mondtam, hogy állj már meg. - Én is látom, hogy nem jó, de bocs, most nem tudok ezzel foglalkozni. Vagyis inkább nem fogok. - Ahj. Újabb csend. - Álljunk meg. - ... - Hallod? - ... - Most komolyan nem állunk meg? - Nem. - Ahj de rossz nekem ez most. - Tudom. Sajnálom. De kibírod. - Az igaz. - Nem kell mindig szeretni. - Hát ja. - … - Oké, ha ennyire makacs vagy, akkor viszont csináljuk. De ne ímmel-ámmal, hanem csapassuk. Megadom magam. Mostantól befogom, és elengedlek. Menj. Ne állj meg. Felejtsd el, amiket eddig mondtam. Csináld. És ezzel a test végre túlesett a holtponton, és a kialvatlan, fáradt, kókadt futásban átvette a nyűg helyét a beletörődő, békés, fels

Barátnőm azt mondta, vigyázzak magamra Nehogy megbántsanak. Vicceskedve mondtam: ne aggódj gyorsabb vagyok, mint ő tudja, hogy utolérem. De valójában azt akartam mondani, gyorsabb vagyok, mint ő tudja, hogy nem ér utol. Ha bánt.

Veled álmodtam, És Anyukáddal. Ha ebből nem ismersz magadra, Nem baj, Én sem magamra, Hogy ezt álmodom. Pedig annyira emlékszem Anyukádból, Hogy kedvelt engem, És a szalagavatódra lefogyott, És büszkén mesélte. Nem is értettem, Mert szerintem mindig is gyönyörű volt. Nagyon bírom Anyukádat. Asszem, ennyi a kölcsönösség Közted és köztem. Hogy Anyukáddal Bírjuk egymást.