Sokszögletű kerekerdő

Kapcsolatom alapja önmagammal az, hogy őszinte vagyok. Magam elől nem titkolok el semmit. Legalábbis igyekszem. Tisztában vagyok a velem történő dolgokkal, a reakcióim miértjével, folyamatosan figyelem, milyen érzést, hangulatot mi váltott ki. Mint ahogyan figyelünk az egészségünkre is, és rögtön észrevesszük, ha valami szokatlan. Ha az érzéseimet nem tudom minek tulajdonítani, akkor addig forgatom magamban, addig kérdezgetem magamat, amíg rá nem jövök. Mindig rájövök.

Éppen ezért kalandos a lelkem olyan területére tévednem, ahol nem találok válaszokat. De az emberrel ritkán történnek kalandos dolgok, főleg mostanában. Nem is tudom, mikor jártam utoljára olyan ismeretlen erdőmben, ahol ennyire eltévedtem.

Körülnézek. Fel, a fákra. Különös, mesebelien kacskaringózó, lángolóan zöld levelű fák. Nagyon magasak. Próbálom a tetejüket látni, kiterekem a nyakamat. Körös-körül sűrű erdő, talpam alatt vastag avarréteg. Futócipőben vagyok, persze. A kékben. Elindulok. Megyek előre. Nem merek megérinteni semmit, csak szelem a tenger avart. Egyre sűrűbbek a fák. Megfordulok és megállok. Még látom a visszautat a tisztásra. Tanácstalanul álldogálok. Nem tudom, mit tegyek. Visszamehetek oda, ahol még tudtam az utat. Ahol biztonság, megnyugvás - és megszokás vár. Vagy mehetek tovább egy ismeretlen, ijesztő, méregzöld levelű erdőben. Egyik lábam erre, a másik arra áll. Leülök a földre. Szeretem magam. Jót akarok magamnak. Vigyázni szoktam magamra, ez az én dolgom. De a szeretet nem zár be. Nem óv meg az élettől. A szeretet lágyan megérinti a karodat, és gyengéden meglök, miközben másik kezével valahova a messzeségbe, az iránytalan irányba mutat: menj. Hallgatok a szeretetre. Tudom, hogy arra fogok menni. De még üldögélek egy kicsit, megpihenek az ismeretlen földön. Nézelődök.

Felkelek, kezembe zárom lebegő könnyeimet, nézem, ahogyan a nedvesség megcsillan a tenyeremben. Ez egy másik univerzum, itt úgy jön ki a sírás, mintha az űrben lennék és nem lenne gravitáció. Én mégis a földön állok. Ezt a világot nem ismerem még. Itt más törvényei vannak az életnek. Ijesztő, igen. De akkor is tovább megyek. Mi a legrosszabb, ami történhet? Elmondhatom majd: jártam itt is.

___________________________________________

A margóra:

Halmai Tamás: Égen-földön

Volt egy fa, úgy hívták, égig ér,
nem is ért véget a véginél,
se hossza, se vége,
se kora, elvégre
régibb volt az összes réginél.

Volt egy fű, a neve gyógy,
ette, ki volt kelekóty,
s lett tőle szeleburd,
bőgőbe belebújt,
szája tát, a feje kóc.

Volt egyszer… úgy hívták, te voltál,
felhőket tereltél, s daloltál,
az égen deleltél,
a földön szerettél,
mégis a karomban maradtál.