Izo - részlet I.
Az órája megrezzent, jelezte, hogy megtett egy kilométert. Fogalma sem volt, hová tart, miért megy egyáltalán. Hogy mi lesz vele, meddig fog menni, mit fog csinálni, ha végigért. Mégis hogyan lehet végigérni a természetben? Minek mérni ezt a futást? Itt sosincs vége az útnak. És furcsamód ez most mindennél jobban esett a lelkének.
Eddig mindössze a túlélőképessége kapcsolt be, otthon, amikor a futómellénye zsebeit teletömte energiát adó gélekkel, szeletekkel, és feltöltötte vízzel. Csak ennyire gondolt: ne haljak éhen, és legyen nálam pénz. Hogy ne haljak éhen.
Megpróbált teljesen kikapcsolni. Nézni a tájat, elképzelni, hogy nem is itthon van. Más tájakon jár. Ez egy felfedezőút. Ez bevált. Annyira elmerült a tájban és a képzeletében, hogy megtett hét kilométert.
Ez már elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és a furcsa, tömény, felbuzgó önutálat, amit addig érzett, szelíd feddéssé alakuljon át. Az órájára nézett, és szeme a kézfején duzzadó ereken felejtődött. Az anyukájától örökölte ezeket a kicsi, erős kezeket a görbe kisujjakkal, amikről mindenki azt hitte, legalább egyszer eltörtek. Sváb kéz, így hívta magában.
Ekkorra már muszáj volt szóba állnia magával.
- Rosszat tettem - vallotta be magának.
Eddig mindössze a túlélőképessége kapcsolt be, otthon, amikor a futómellénye zsebeit teletömte energiát adó gélekkel, szeletekkel, és feltöltötte vízzel. Csak ennyire gondolt: ne haljak éhen, és legyen nálam pénz. Hogy ne haljak éhen.
Megpróbált teljesen kikapcsolni. Nézni a tájat, elképzelni, hogy nem is itthon van. Más tájakon jár. Ez egy felfedezőút. Ez bevált. Annyira elmerült a tájban és a képzeletében, hogy megtett hét kilométert.
Ez már elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és a furcsa, tömény, felbuzgó önutálat, amit addig érzett, szelíd feddéssé alakuljon át. Az órájára nézett, és szeme a kézfején duzzadó ereken felejtődött. Az anyukájától örökölte ezeket a kicsi, erős kezeket a görbe kisujjakkal, amikről mindenki azt hitte, legalább egyszer eltörtek. Sváb kéz, így hívta magában.
Ekkorra már muszáj volt szóba állnia magával.
- Rosszat tettem - vallotta be magának.
- Mit csináltál? - kérdezte segítőkészen a belső hang, aki alig várta, hogy szóljanak hozzá. Mi ez a hang?
- Én… - hezitált, és az ütemesen haladó lábfejeit bámulta.
Egyik a másik után.
- Hazudtam.
Nem érkezett válasz. Tudta, hogy most vallania kell. Amíg nem hoz mindent felszínre, nem szabadul a borzasztó fájdalomtól, amivel ezeket a súlyos köveket pakolta egymásra a gyomrában.
Egyiket a másik után.
Szégyellem magam. Félek valamitől, folytatta a vallomást magának.
Hogyan magyarázza meg bárkinek ezen a világon, hogy megijedt? Hogy fél? Hogy látta a képet, és tudta már a lakásba lépés pillanatában, hogy egy hazugság következik? Hogy ő nem szereti a fiút, és soha nem is bocsátott meg neki, hogy legszívesebben elmenekült volna tőle már akkor, csak elnyomta ezt az érzést? Hogy fiatal felnőtt létére nem következetes, hogy magának is csalódást okoz a rossz döntéseivel, hogy nem tud felnőtthöz méltó módon visszalépni, hogy aztán nem tud a fiú elé állni és őszinte lenni?
Most ő ugyanúgy eltűnt egy szó nélkül, mint annak idején a fiú. Pedig nem direkt csinálta, és nem gyávaságból. Vagy mégis gyáva? Ezt pedig hogyan ismerje be valakinek, akihez már soha többet szólni sem akar az életben, annyira távol érzi magától? Aki olyat tett annak idején, hogy soha nem is volt már érdemes a bocsánatra? Ha valaki felveszi ezt a telefont a buszon és nem akar hazudni sem magának, sem a másiknak, mégis mit mondhatna?
Igen, szégyelli magát a történtek miatt. Minden miatt. Szégyennel nem lehet élni. Félelemmel pedig csak menekülni lehet.
De én élek, sőt futok, sőt senki nem lát, azt teszek, amit csak akarok. Itt nincs szégyen, itt szabadság van. Én ezt nem érdemlem meg, de én ezt igenis megérdemlem. Most vagyok igazán jó helyen, viaskodott magában. És ekkor először, amióta tegnap elindult otthonról, hogy a fiúval színházba menjen, eszébe jutott az, aki sosem veszi le róla a szemét, és akihez mindig fordulhatott volna, ha nem fél még neki is bevallani, ami történik vele, és amit érez.
Isten várta, hogy szóljon hozzá, hogy a karjaiba fusson, ő mégis inkább menekült mindenki elől, aki megértené.
Körülnézett. Mióta itt volt, senkivel nem találkozott.
Csend volt, a természet halkan ciripelő, soha nem ítélő, elfogadó csendje. Az Úr teremtette ilyennek.
Atyám, kezdte magában csendesen, miközben csak arra figyelt, hova lép, a tájat már nem nézte. Akkora hibát vétettem, hogy magam sem tudom, hol kezdjem.
- Én… - hezitált, és az ütemesen haladó lábfejeit bámulta.
Egyik a másik után.
- Hazudtam.
Nem érkezett válasz. Tudta, hogy most vallania kell. Amíg nem hoz mindent felszínre, nem szabadul a borzasztó fájdalomtól, amivel ezeket a súlyos köveket pakolta egymásra a gyomrában.
Egyiket a másik után.
Szégyellem magam. Félek valamitől, folytatta a vallomást magának.
Hogyan magyarázza meg bárkinek ezen a világon, hogy megijedt? Hogy fél? Hogy látta a képet, és tudta már a lakásba lépés pillanatában, hogy egy hazugság következik? Hogy ő nem szereti a fiút, és soha nem is bocsátott meg neki, hogy legszívesebben elmenekült volna tőle már akkor, csak elnyomta ezt az érzést? Hogy fiatal felnőtt létére nem következetes, hogy magának is csalódást okoz a rossz döntéseivel, hogy nem tud felnőtthöz méltó módon visszalépni, hogy aztán nem tud a fiú elé állni és őszinte lenni?
Most ő ugyanúgy eltűnt egy szó nélkül, mint annak idején a fiú. Pedig nem direkt csinálta, és nem gyávaságból. Vagy mégis gyáva? Ezt pedig hogyan ismerje be valakinek, akihez már soha többet szólni sem akar az életben, annyira távol érzi magától? Aki olyat tett annak idején, hogy soha nem is volt már érdemes a bocsánatra? Ha valaki felveszi ezt a telefont a buszon és nem akar hazudni sem magának, sem a másiknak, mégis mit mondhatna?
Igen, szégyelli magát a történtek miatt. Minden miatt. Szégyennel nem lehet élni. Félelemmel pedig csak menekülni lehet.
De én élek, sőt futok, sőt senki nem lát, azt teszek, amit csak akarok. Itt nincs szégyen, itt szabadság van. Én ezt nem érdemlem meg, de én ezt igenis megérdemlem. Most vagyok igazán jó helyen, viaskodott magában. És ekkor először, amióta tegnap elindult otthonról, hogy a fiúval színházba menjen, eszébe jutott az, aki sosem veszi le róla a szemét, és akihez mindig fordulhatott volna, ha nem fél még neki is bevallani, ami történik vele, és amit érez.
Isten várta, hogy szóljon hozzá, hogy a karjaiba fusson, ő mégis inkább menekült mindenki elől, aki megértené.
Körülnézett. Mióta itt volt, senkivel nem találkozott.
Csend volt, a természet halkan ciripelő, soha nem ítélő, elfogadó csendje. Az Úr teremtette ilyennek.
Atyám, kezdte magában csendesen, miközben csak arra figyelt, hova lép, a tájat már nem nézte. Akkora hibát vétettem, hogy magam sem tudom, hol kezdjem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése