Setteveli

Két villamossín között állni órákig, és hagyni, hogy a kombinók csak jöjjenek és menjenek, borzolják a hajat, jöjjön a halálfélelem. Autók között sétálni és megnézni, vajon mi fog történni. Egy pillanatra elengedni a laptopot a kézből, hogy épphogy ne essen le és törjön ripityára. Magassarkúban futva megcsúszni a lépcsőn. Épphogy beérni a metróba, miközben az ajtók záródnak. Mélyen kihajolni az harmadik emeletről az utcára. Érezni a félelmet. Azt a hirtelent. Megijedni. Hogy felrázzon. Érezni az életet, és a határát egy pillanatra. Új kést szúrni a tompa vágódeszkába. De nem emberit. Mert az emberi kapcsolatokban már semmi felrázó nincsen. Mint Frida Kahlo képén, úgy döfik késüket az érzéketlen deszkába az emberi kapcsolatok durván vagy épp erőtlenül, ügyetlenül megpróbálva darabokra szaggatni azt. Úgy vájnak apró lyukakat a deszkában a csalódott, dühös, kiábrándult késhegyek és recék, amik aztán kiszállnak a deszkából és eltűnnek. A deszka meg piheg, és már nem érez