Tompa deszka
Két villamossín között állni órákig, és hagyni, hogy a
kombinók csak jöjjenek és menjenek, borzolják a hajat, jöjjön a halálfélelem.
Autók között sétálni és megnézni, vajon mi fog történni. Egy pillanatra
elengedni a laptopot a kézből, hogy épphogy ne essen le és törjön ripityára. Magassarkúban
futva megcsúszni a lépcsőn. Épphogy beérni a metróba, miközben az ajtók
záródnak. Mélyen kihajolni az harmadik emeletről az utcára.
Érezni a félelmet. Azt a hirtelent. Megijedni. Hogy
felrázzon.
Érezni az életet, és a határát egy pillanatra. Új kést
szúrni a tompa vágódeszkába.
De nem emberit.
Mert az emberi kapcsolatokban már semmi felrázó nincsen. Mint
Frida Kahlo képén, úgy döfik késüket az érzéketlen deszkába az emberi
kapcsolatok durván vagy épp erőtlenül, ügyetlenül megpróbálva darabokra
szaggatni azt. Úgy vájnak apró lyukakat a deszkában a csalódott, dühös,
kiábrándult késhegyek és recék, amik aztán kiszállnak a deszkából és eltűnnek.
A deszka meg piheg, és már nem érez semmit. Ez nem működik. Minden szúrás csak
egyre tompít. És az érzés szép lassan megszűnik. A deszka egyben van. Zsibbadtan
fekszik. Most már akárki szúr, ölel, ő nem mozdul. Még a simításra sem.
Két villamos között várni a félelmet. Autók között várni a
dudát. Megcsúszni a lépcsőn. Kihajolni az emeletről. Várni az érzést.
Csak csend.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése