Setteveli

Lehajtottam fejemet, kinyitottam a számat, de aztán becsuktam újra. Többször is feltettem már ezt a kérdést, de mindig úgy érzem, mintha az egyik legintimebb témát nyitnám meg, amit ember emberrel megvitathat.  - És nem hiányzik? - bátorkodtam neki mégis, de csendesen, halkan búgva.  - Hát... - kezdte elgondolkodva - Dehogynem hiányzik, de jobb most ez így. Gondolj csak bele, mit kezdhetnék ott. Nagy a forgalom... Nem tudok kimozdulni. Itt sem mozdulok ki, de legalább a kertes házban megtehetném, ott meg már úgy sem... Jó lenne látni, mi lett belőle, de... jó nekem most már itt. Hidd el, majd ha te is öreg leszel, már másként fogsz erről gondolkodni. Nekem erről mindig egy Szerb Antal-idézet jut eszembe: "...mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes." Soroltam neki a sok idős nénit, akik nyakukba veszik a várost egy kis orvosért, zöldsé

 - Hoztam neked valamit. Táskámba nyúltam, és rövid keresgélés után kivettem egy térképet. - Táddáááám! Nagymami arca felragyogott. - Na! - rikkantotta boldogan.  - Elég nagynak tűnt, ott is kihajtogattam - kezdtem a magyarázatot. - Bár sajnos nem hibátlan; a négyes metró például még épülőnek van feltüntetve rajta, de azért ezt a szót mindenhol kihúztam. A valahai műszaki rajzoló áhítattal segített kibontani a praktikátlan monstrumot. A két ablak szegélyezte sarokban ültünk, kedvenc beszélgetős helyünkön. Én a szokásos kis piros, szegecses bőrfotelben; ő a kényelmes nagymama-karosszékben. Kettőnk térdén pihent Budapest.

   - Hagyjátok már abba ezt a… zizéteket! – fortyant fel egyik szobatársam, és az ágyán ülve lehajolt, hogy felvegye a cipőjét.  – Olyan idegesítő! Két villámot szóró tekintet találkozott össze, egy fiúé és egy lányé. Szótlanul tettük tovább a dolgunkat. Majd hozzátette:  - Vagy végülis ne. Úgyis csak tíz percet töltök ebben a szobában. Szóval go on. Amikor kiment, vártunk pár másodpercet, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.  - Szóval akkor most nem békültünk ki, ugye? – tisztáztam.  - Nem. Egyébként tegnap óta azon vitatkozunk, hogy ki ütött előbb.  - Igen, mert te nem vagy képes belátni, hogy amikor az ember sokk hatása alatt van, akkor nem beszámíthatóan viselkedik. És ha te a barátom vagy, akkor ezt el kéne nézned nekem. Egyébként már akkor is bocsánatot kértem.  - De nekem meg nem kötelességem foglalkozni azzal, hogy te most éppen miért vagy kiborulva. Más dolgom is van.  - Na látod – kezdtük újra – ez az, ami nem összeegyeztethető a barát fogalmával az én