Harc

  - Hagyjátok már abba ezt a… zizéteket! – fortyant fel egyik szobatársam, és az ágyán ülve lehajolt, hogy felvegye a cipőjét.  – Olyan idegesítő!

Két villámot szóró tekintet találkozott össze, egy fiúé és egy lányé. Szótlanul tettük tovább a dolgunkat. Majd hozzátette:

 - Vagy végülis ne. Úgyis csak tíz percet töltök ebben a szobában. Szóval go on.

Amikor kiment, vártunk pár másodpercet, és folytattuk ott, ahol abbahagytuk.

 - Szóval akkor most nem békültünk ki, ugye? – tisztáztam.

 - Nem. Egyébként tegnap óta azon vitatkozunk, hogy ki ütött előbb.

 - Igen, mert te nem vagy képes belátni, hogy amikor az ember sokk hatása alatt van, akkor nem beszámíthatóan viselkedik. És ha te a barátom vagy, akkor ezt el kéne nézned nekem. Egyébként már akkor is bocsánatot kértem.

 - De nekem meg nem kötelességem foglalkozni azzal, hogy te most éppen miért vagy kiborulva. Más dolgom is van.

 - Na látod – kezdtük újra – ez az, ami nem összeegyeztethető a barát fogalmával az én értékrendszeremben. Mert a barátok szeretik egymást és ott vannak egymásnak.

 - De én meg nem fogom mondogatni valakinek, hogy szeretem! Én irtó ritka alkalmakkor mondok ilyet.

 - Nem is vártam el – csattantam fel újra – és most sem várom el! Egy csomó más módon is ki lehet azt mutatni. De ezek szerint te nem szeretnéd, mert nem érzed így. Oké, felfogtam. Mondom, az ingerküszöbömet ezzel már nem igazán tudod meglepni.

 - Te most azt hiszed, hogy nem szeretlek…? – tűnődő, furcsa hangja volt.

 - Igen.

Röviden végigfutottunk ugyanazokon a körökön, mint tegnap este, majd megállapodtunk, hogy nem szólunk egymáshoz. Azért még odabökött valamit. Felnéztem, át a szobán, miközben tüntetően a jegyzeteit böngészte az aznapi vizsgájához. Tudtam, mi fog következni. Igazam lett. Odavakkantott még valamit, a szokásos gyerekes megjegyzései közül.

 - Tudtam, hogy nem állod meg, hogy ne szólj még hozzá. Láttam az arcodon azt a mosolyt, ami pontosan előrejelzi, hogy ez fog történni.

Felálltam, és öltözködni kezdtem. Miközben a szekrénynél matattam, szedtem össze a holmijaimat és úgy egyáltalán, készülődtem, mindenre tett valami megjegyzést.

 - Észrevetted – kérdeztem – hogy most, hogy nem beszélsz velem, még olyanra is reagálsz, amire egyébként nem szoktál?

 - Na jól van – húzta fel az orrát, a szokásos paródiaarcai közül az egyiket előrántva – mostantól tényleg nem érdekelsz.

Kérdően néztem rá, miközben elnevette magát. Kisvártatva megkérdeztem:

 - Jól játszom a bunkót?

 - Igen. Csak néha elneveted magad. De még így is elég bunkó.

 - Akkor jó.

Előző este is megjegyezte egyik csípős vakkantásom után:

 - Pedig látni véltem, hogy egy mosoly bujkált az arcodon.

Ez után fel is nevettem, mert a legtöbbször én sem gondolom komolyan a finom sértéseket, amiket hozzá kell vágnom. Mert megérdemli.

A mai reggel csak abban volt más a tegnapitól, hogy határozottan kijelentett egymáshoz nem szólásunk komoly hangvételű, tőmondatos kérdésekre, válaszokra és megjegyzésekre korlátozódott. Néma csendről szó sem volt. Legtöbbször ő dobott fel labdát, én csak lepattintottam és kitértem az útjából. Kívülről úgy tűnhetett, mintha egy láthatatlan kéz próbálna mindkettőnket megtanítani valamire. Valami fontos leckére az életből.  Vagy egész egyszerűen két gyereknek tűnhettünk, akik közös homokozóba kényszerültek, de valójában inkább egy közös mászóvárban éreznék jól magukat, mert ott mindenki elbújhat és csalánnal dobálhatja a másikat, vagy nagy egyetértésben lecsúszhat együtt.

Mindez viszont már a felhígult verziója volt az előző estének, ami eddigi talán legrosszabb utóízű összeveszésünk volt. Amikor becsukta az ajtót, el is pityeredtem. Majd letöröltem azt a két csepp könnyet, és álomba olvastam magam.

 - Na én megyek. Halika – csuktam be ma reggel az ajtót magam után, majd visszafordultam. – Ügyes legyél. Ezt nem hallottad.