Bármekkora bármi
Érezted már azt, hogy olyan üres vagy, hogy bármi elférne benned? Bármekkora bármi. Végleg kiürültél, nincs múltad, terved, jövőd. A semmi tölti ki benned a helyet, tárva az ajtó, átjárhat a szél, eső, vihar, jöhet igazán bármi, nincs tétje már. Ahol űr van, ott nem árthat semmi. Lakatlan ház. Kitársz minden ablakot, hagyod, hogy azon folyjon ki a fájdalom. Csak pumpálja a tested, tudod, hogy egyszer véget fog érni, hogy egyszer kiürül. Már egyre kevesebb jön. Naponta még egyszer felbuzog. Nincs itt már semmi, aminek árthatna.
Valahol jó érzés ilyen üresnek lenni. Eddig azt hittem, értem már, mit ért Pál és Tim Keller az önmagunkról való megfeledkezés szabadságán. De valójában, azt hiszem, nem feledkeztem meg önmagamról, amíg voltak elvárásaim az életemmel kapcsolatban. Amíg volt büszkeségem, hogy velem minek és hogyan kell történnie. Öntudatom, hogy én játsszak szerepet mások életében, hogy másnak is legyen fontos az én maratonom, az én küzdelmeim, az én szeretetem. Az én testem. De valójában úgy siklok át most a saját űrömön, mint kés a vajon. Mint kés a karon. Elképzeltem egyszer valamiért, és azóta visszatérő kép, hogy egy nagy, igazán hatalmas késsel, amilyenektől félek egyébként, átsuhint valaki - talán épp én - az alkaromon, és lágyan, ömölve kicsordul a sötét, egészséges vér. Nem azért, mert bántani akarnám magam vagy megsemmisítő gondolataim lennének. Talán ponthogy azért, hogy tudjam, milyen értékes ez a vér, amiből rendszeresen adok. Hogy ez nem az én testem, nem én rendelkezhetek vele szabadon annyiban, hogy nem vethetek véget neki. Nem is szeretnék amúgy. Hanem ez még életeket fog menteni a véradóban.
Szétterveztem az utóbbi fél évet, olyan mereven okos és előrelátó voltam, ami talán ember-, de mindenképp átlag feletti. És mit értem el vele? Egy kiemelkedő állóképességet, tökéletes vért és egy kiürült szívet. Talán nem is valaki törte össze, hanem a várakozás és a félelem. Már imádkoztam Istenhez, Te látod, mi vagyok én és mi van bennem, használj belátásod szerint. Itt a vérem, itt a testem, a referenciám, hány kilométert és milyen magányt bírok. Te végignézted az egészet. Minden megmérettetést. Amit elmondani sem tudnék szavakkal. Minden csepp verejtéket, minden küzdelmet önmagam, a feladás, a könnyebb út ellen csak Te láttál. Most pedig feladtam a harcot, az érteni akarást, az irányítást. Hogy itt még én tenni tudok bármit. Hogy az én előrelátásomnak még lehet gyümölcse. Mindenem megvan, csak öntudatom nincs már. Ha így is kellenék, Uram, rendelkezz velem.
Hihetetlen békesség és megnyugvás nem várni semmit már, csak hogy lefussam ezt a maratont. Ezt sem izgatottan, idegesen, csak csendben, szenvtelenül, ahogy katonák szállnak a buszra otthon.
Akár segítő nélkül, ha úgy alakul. Úgy, ahogy tudom, ahogy adja a helyzet. Annyit agyaltam a frissítésen, az útvonalon, a segítségen. Most már nem érdekel, őszintén, nem dühből, hanem közönyből, hátralépésből, kiürülésből nem érdekel, jön-e velem valaki, miből mennyit viszek és eszek. Ki fogok-e dörzsölődni. Ezek mind nem fontos kérdések. Semmi nem fontos már. A maraton sem nagy dolog. Csak meg kell csinálni. Volt bőven időm aggódni rajta, de már nem kell.
Már semmin. Nem kell rákészülni. Tervezni. Csak tenni, ami addig adódik. Hűnek lenni a kicsin, a nagyon. És elfogadni mindent, ahogy jön. Az önmagunk ürességének szabadsága. Át kéne nevezni így.
Ha hű voltam a kicsin, a nagyon, az öt kilométeren és az éhezésen úgy, mint a negyvenkettőn és a zseléken, ha becsülettel megcsináltam, amit ígértem, akkor elindulni. Kimenni egy májusi este a budai hegyekbe, felfutni, leülni egy szikla oldalához egy pokrócban, és aludni. Kint aludni a szabad ég alatt, nem félni semmitől. Mert nincs mitől. Se hidegtől, se széltől, se állatoktól. Se embertől. Aztán hagyni, hogy a levegő és a föld felszívjon. Szépen apránként eltüntessen a szikla mellett, nem szólni már senkihez, csak a madarakat hallgatni és az élet levegőjét mélyen beszívni. Aztán a pokróccal együtt eltűnni.
Valahol jó érzés ilyen üresnek lenni. Eddig azt hittem, értem már, mit ért Pál és Tim Keller az önmagunkról való megfeledkezés szabadságán. De valójában, azt hiszem, nem feledkeztem meg önmagamról, amíg voltak elvárásaim az életemmel kapcsolatban. Amíg volt büszkeségem, hogy velem minek és hogyan kell történnie. Öntudatom, hogy én játsszak szerepet mások életében, hogy másnak is legyen fontos az én maratonom, az én küzdelmeim, az én szeretetem. Az én testem. De valójában úgy siklok át most a saját űrömön, mint kés a vajon. Mint kés a karon. Elképzeltem egyszer valamiért, és azóta visszatérő kép, hogy egy nagy, igazán hatalmas késsel, amilyenektől félek egyébként, átsuhint valaki - talán épp én - az alkaromon, és lágyan, ömölve kicsordul a sötét, egészséges vér. Nem azért, mert bántani akarnám magam vagy megsemmisítő gondolataim lennének. Talán ponthogy azért, hogy tudjam, milyen értékes ez a vér, amiből rendszeresen adok. Hogy ez nem az én testem, nem én rendelkezhetek vele szabadon annyiban, hogy nem vethetek véget neki. Nem is szeretnék amúgy. Hanem ez még életeket fog menteni a véradóban.
Szétterveztem az utóbbi fél évet, olyan mereven okos és előrelátó voltam, ami talán ember-, de mindenképp átlag feletti. És mit értem el vele? Egy kiemelkedő állóképességet, tökéletes vért és egy kiürült szívet. Talán nem is valaki törte össze, hanem a várakozás és a félelem. Már imádkoztam Istenhez, Te látod, mi vagyok én és mi van bennem, használj belátásod szerint. Itt a vérem, itt a testem, a referenciám, hány kilométert és milyen magányt bírok. Te végignézted az egészet. Minden megmérettetést. Amit elmondani sem tudnék szavakkal. Minden csepp verejtéket, minden küzdelmet önmagam, a feladás, a könnyebb út ellen csak Te láttál. Most pedig feladtam a harcot, az érteni akarást, az irányítást. Hogy itt még én tenni tudok bármit. Hogy az én előrelátásomnak még lehet gyümölcse. Mindenem megvan, csak öntudatom nincs már. Ha így is kellenék, Uram, rendelkezz velem.
Hihetetlen békesség és megnyugvás nem várni semmit már, csak hogy lefussam ezt a maratont. Ezt sem izgatottan, idegesen, csak csendben, szenvtelenül, ahogy katonák szállnak a buszra otthon.
Akár segítő nélkül, ha úgy alakul. Úgy, ahogy tudom, ahogy adja a helyzet. Annyit agyaltam a frissítésen, az útvonalon, a segítségen. Most már nem érdekel, őszintén, nem dühből, hanem közönyből, hátralépésből, kiürülésből nem érdekel, jön-e velem valaki, miből mennyit viszek és eszek. Ki fogok-e dörzsölődni. Ezek mind nem fontos kérdések. Semmi nem fontos már. A maraton sem nagy dolog. Csak meg kell csinálni. Volt bőven időm aggódni rajta, de már nem kell.
Már semmin. Nem kell rákészülni. Tervezni. Csak tenni, ami addig adódik. Hűnek lenni a kicsin, a nagyon. És elfogadni mindent, ahogy jön. Az önmagunk ürességének szabadsága. Át kéne nevezni így.
Ha hű voltam a kicsin, a nagyon, az öt kilométeren és az éhezésen úgy, mint a negyvenkettőn és a zseléken, ha becsülettel megcsináltam, amit ígértem, akkor elindulni. Kimenni egy májusi este a budai hegyekbe, felfutni, leülni egy szikla oldalához egy pokrócban, és aludni. Kint aludni a szabad ég alatt, nem félni semmitől. Mert nincs mitől. Se hidegtől, se széltől, se állatoktól. Se embertől. Aztán hagyni, hogy a levegő és a föld felszívjon. Szépen apránként eltüntessen a szikla mellett, nem szólni már senkihez, csak a madarakat hallgatni és az élet levegőjét mélyen beszívni. Aztán a pokróccal együtt eltűnni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése