Miss Whoever-you-are
Az előző bejegyzésben azt írtam, futás közben érzem magam igazán erősnek, talán olyannak, amilyennek Pál írja le azt az állapotot, amikor sem felettünk nincs senki emberi, sem mi nem állunk senki felett. Mégis, ez egy hatalommal járó érzés, hatalom a saját emberi egónk felett, mert végre nem aggódunk, nem próbálunk megfelelni, és senki felé nincsenek elvárásaink. Csak vagyunk.
Lubics Szilvi így emlékezett vissza arra, ahogyan ezt megélte a Namib-sivatagban, egy 254 kilométeres verseny teljesítése közben:
Nagyjából két hónapja kezdtem készülni az első maratonomra, de a felkészülésbe sok akadály is került. Kiestek hetek, helyüket másfajta edzések vették át, beteg lettem, majd most itt állok, és el kellene döntenem, hogyan tovább. Összekuszálódott az elején szépen kitalált edzésterv, és keresem a kiutat, hogy mi lenne innentől a megfelelő készülési stratégia. Főleg, hogy nagyon úgy néz ki, elmarad a verseny. Ha pedig elmarad, egyedül fogom lefutni. Ezzel semmi gond nincs - gondoltam én rögtön - hiszen mindennél jobban szeretek hosszú távokat egyedül futni, szeretek a magam első számú szurkolója lenni, belül megélni a nehézségeket és a holtpontokon mélyre nyúlva felhozni az erőt és újjászületni. Ahányszor csak kell. Eddig minden stimmel az eddigiekkel, amiket fentebb írtam a futás közbeni erő megtapasztalásáról. Csakhogy egy nálam sokkal tapasztaltabb futó közbejött egy jótanáccsal.
“Én azonban nem törődöm vele, mi a véleményetek rólam, és hogyan ítéltek meg engem. Az sem érdekelne, ha a bíróság ítélkezne felettem. Sőt, még én sem mondok ítéletet magamról. Bár lelkiismeretem tiszta, ez még nem bizonyítja, hogy ártatlan vagyok. Maga az Úr fog felettem ítélkezni! (...) Ki mondta, hogy te jobb vagy, mint a másik? Amid van, azt mind Istentől kaptad! De ha így van, akkor hogy mersz valamivel dicsekedni, mintha nem ajándékba kaptad volna?” (1 Korinthus 4:4, 4:7)
Lubics Szilvi így emlékezett vissza arra, ahogyan ezt megélte a Namib-sivatagban, egy 254 kilométeres verseny teljesítése közben:
“A sivatagban minden végtelenül egyszerűvé válik. Csak létezel. Süt rád a nap, az izzadság- és porlepte arcodat fújja a szél, bámulod a végtelent, és úgy érzed, ennél nem is kell több, ez olyan jó. Itt nem kell megfelelni semminek, senkinek. Olyan vagy, amilyen. Nem vagy szép, nem vagy csinos, nem vagy illatos - de jó, hogy vagy. Futsz, eszel, iszol, alszol, elmélkedsz. Hét nap alatt kicsit meghalsz, aztán újjászületsz. (...) Örülni mindennek: a pillanatnak, ha fúj a szél, ha süt a nap, de leginkább annak, hogy ha van, aki szeret, ha van, akit szeretünk. Itt döbbenetes erővel érzékeled, hogy mindez milyen fontos, mert rájössz, hogy milyen apró, milyen múlandó is vagy a tér és az idő végtelenjében. Mint egy homokszem a sivatagban.“ (Lubicsszilvi: A homokdűnén túl)A futás megadja az “önmagunkról való megfeledkezés szabadságát”, amiről Timothy Keller ír azonos című művében, amiből tulajdonképpen Pál Korinthusiakhoz írt levelét is idéztem.
Nagyjából két hónapja kezdtem készülni az első maratonomra, de a felkészülésbe sok akadály is került. Kiestek hetek, helyüket másfajta edzések vették át, beteg lettem, majd most itt állok, és el kellene döntenem, hogyan tovább. Összekuszálódott az elején szépen kitalált edzésterv, és keresem a kiutat, hogy mi lenne innentől a megfelelő készülési stratégia. Főleg, hogy nagyon úgy néz ki, elmarad a verseny. Ha pedig elmarad, egyedül fogom lefutni. Ezzel semmi gond nincs - gondoltam én rögtön - hiszen mindennél jobban szeretek hosszú távokat egyedül futni, szeretek a magam első számú szurkolója lenni, belül megélni a nehézségeket és a holtpontokon mélyre nyúlva felhozni az erőt és újjászületni. Ahányszor csak kell. Eddig minden stimmel az eddigiekkel, amiket fentebb írtam a futás közbeni erő megtapasztalásáról. Csakhogy egy nálam sokkal tapasztaltabb futó közbejött egy jótanáccsal.
“Az első maratonodon szükség lesz segítőre, aki támogat, és árad belőle az optimizmus.”
Ellenkeztem: át tudok lendülni egyedül is a nehézségeken.
Ellenkezett: “az első maraton óriási kihívás, jó, ha van melletted valaki, plusz az időjárás tavasszal olyan gyorsan változhat, hogy egy depóra is szükség lehet.”
A hamvaiból feltámadó főnix képe, akinek eddig futóként gondoltam magam, halványulni kezdett kissé. Nem elsősorban a segítőtárs gyakorlati kivitelezésének kérdését láttam ebben a problémában, hanem valami sokkal mélyebbet: hogy szükségünk van társra. Hogy ezzel az egésszel nem véletlenül szembesülök most, mert egy ideje már, bár kuszán, de mozgolódnak bennem ennek a gondolattalan érzésfoszlányai. Hogy lehetünk bármilyen felkészültek és erősek egyedül, mindenben eljön az a pont, amikor az egyedül már nem elég. Amikor kérni kell a társat. Hogy legyen. Kérni kell, hogy meg tudjam csinálni. De ezt nem fogadtam el könnyen.
Nekem nem kell segítség! Minden frissítést magammal tudok vinni, derekamra kötök egy esőkabátot, futózsákba gyömöszölök egy cserezoknit, bepanthent, és onnantól csak rám és a lelkierőmre van szükség. Miért kellene egy élő, hús-vér ember, aki valahol dekkol és jó, ha óránként egyszer lát, és odakiabál valami biztatót? Húznám az ő idejét is, és én is szégyellném, hogy ott várakoztatom négy-öt órán keresztül. Azon kívül, ha úgy készülnék, hogy majd lesz a híres “fal”, és nekem “szükségem van” segítőre, akkor így is állnék hozzá. Támaszkodnék rá, alig várnám, hogy újra lássam, hogy büszke legyen rám, erősnek lásson, és ilyeneket is mondjon az oldalvonalról. Megbillenne a magamra számítás, a magamba vetett hit egyensúlya, eldőlnék oldalra. Az oldalvonalra. Ha ott az ajtó a panaszkodásra, az erővesztésre, a gyengülésre, belépnék rajta. Miért legyen ott? Nem kell oda senki. Nem ő fut. Én futok. Nem ő csinálta végig az edzéseket, gyűjtögetve és gondosan elraktározva a sok biztató, lelkesítő, erőt adó gondolatot, emléket, amiket majd itt, ezen a negyvenkét kilométeren egyesével elővehet, ha kell, tíz, a végén ha kell, kilométerenként. Vagy tíz méterenként. Ahogy alakul. És ki mondta, hogy mindenképpen lesz fal? Belefáradtam már a mások félelmeinek gondolkodás nélküli magamévá tételében. Nem mindenki tapasztal falat. Nem mindenki roskad össze. Biztos vannak sokan, akik egyedül futják az elsőt.
Eszembe jutott egy érzés, ami csak a célvonalnál szokott elkapni a versenyeken. Az a gombóc, ami az utolsó kilométereken gyűlik. Hogy mindjárt vége, vége annak, amire készültem hónapokon át, és nincs ott senki, aki megünnepelné velem. Aki értené, mit jelent ez. Aki ismerné a szívemet, aminek egy része a futásé, és csak az övé (és Istené természetesen, mert ebben Ő is velem van, minden, amit eddig írtam, vele együtt értendő. Ő a legeslegnagyobb szurkolóm, még az edzéseken is). Amikor az első félmaratoni versenyemen a célban várt az öcsém, és megláttam - azt az érzést nem igazán tudom leírni. Miután beértem, csak zokogtam a nyakában izzadtan. Úgy éreztem, ebben az ölelésben, hogy ott van egy szerettem, miután teljesítettem egy ekkora távot, az örömöm, a megkönnyebbülésem, a magányos futások és az egyedüllétem glóriája, ami most előzékenyen hátralépett és átadta a helyét a testvéri ünneplésnek, ebben az ölelésben mind összeér egy pillanatra az ég és a föld. Hogy egy pillanatra minden a helyén van.
Igen, be kellett vallanom magamnak, hogy a versenyek végén vágyom a társra, a közös örömre. És amikor nincs ott senki, akkor hiába van csordultig a szívem futás által elrabolt része örömmel és büszkeséggel, a többi boldogtalan egy kicsit. És olyankor is kitör a gombóc sírásban, csak épp egyedül. Nagyon rossz érzés. Furcsán rossz. Semmihez se igazán hasonlítható. Ott tapasztalom meg igazán a törékenységemet, a sebezhetőségemet. Hogy nem vagyok teljes az életemben, ha mindent összevetve, egyben nézek, amikor a fontos pillantokat egyedül kell átélnem. Hogy a futás által stabilabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb, erősebb vagyok, mint valaha, de még neki sincs meg az az ereje, hogy elvegye emberi mivoltomat, a társas vágyat, amit Isten születéstől belém oltott. Isten, a szerető atya mindent megadott, hogy boldoguljak - ne csak ellegyek - egyedül. Felépített, még mindig épít, megajándékozott, ellátott mindennel, hogy újjászülessek és teljes életet éljek. De megmutatta azt is, hogy az én bátorságom és erőm is véges. Hogy a célvonalnál szükségem van más emberekre.
Hogy valóban lehetséges, hogy egy privát maratonon - főleg az első ekkora távon - szükségem van másra. Mert tisztelettel, alázattal kell állni a távhoz, a negyvenkettőhöz, amit még sosem futottam le, és addig sem fogom megközelíteni sem a felkészülés során. Hogy ne gondoljam, tudok előre mindent is. Mert egy maraton nem két félmaraton. Nem ugyanaz fog kétszer történni, mint huszonegyen. Olyan fáradást, gyengülést, talán fájdalmat is fogok megélni, amit még sohasem tapasztaltam. És ha ennyien futnak segítővel maratont vagy ultrát, akkor valamit tudhatnak, amit én még nem. Mert ők már megtapasztalták sokszor - hogy aranyat ér egy jó társ.
Hollyra és a film végi klasszikus párbeszédre gondoltam egyik kedvenc Audrey Hepburn-filmemből, a Breakfast at Tiffany’s-ből. Mennyire át tudom érezni minden megnézéskor a monológját, miközben érzem, hogy nekem is szól Paul válasza és feddése. Ezzel át is adom a záró gondolatokat nekik.
Holly: I’m not Holly. I’m not Lula Mae, either. I don’t know who I am! I’m like Cat here, We’re a couple of no-name slobs. We belong to nobody, and nobody belongs to us. We don’t even belong to each other. [...]
Paul: You know what’s wrong with you, Miss Whoever-you-are? You’re chicken. You got no guts. You’re afraid to stick out your chin and say, “o.k., life’s a fact.” people do fall in love. People do belong to each other, because that’s the only chance anybody’s got for real happiness. You call yourself a free spirit, a wild thing. And you’re terrified somebody’s going to stick you in a cage. Well, baby, you’re already in that cage. You built it yourself. And it’s not bounded in the west by Tulip, Texas, or in the east by Somaliland. It’s wherever you go. Because no matter where you run, you just end up running into yourself.
Ellenkeztem: át tudok lendülni egyedül is a nehézségeken.
Ellenkezett: “az első maraton óriási kihívás, jó, ha van melletted valaki, plusz az időjárás tavasszal olyan gyorsan változhat, hogy egy depóra is szükség lehet.”
Megilletődtem. És azóta is csak ülök a kérdés előtt.
A hamvaiból feltámadó főnix képe, akinek eddig futóként gondoltam magam, halványulni kezdett kissé. Nem elsősorban a segítőtárs gyakorlati kivitelezésének kérdését láttam ebben a problémában, hanem valami sokkal mélyebbet: hogy szükségünk van társra. Hogy ezzel az egésszel nem véletlenül szembesülök most, mert egy ideje már, bár kuszán, de mozgolódnak bennem ennek a gondolattalan érzésfoszlányai. Hogy lehetünk bármilyen felkészültek és erősek egyedül, mindenben eljön az a pont, amikor az egyedül már nem elég. Amikor kérni kell a társat. Hogy legyen. Kérni kell, hogy meg tudjam csinálni. De ezt nem fogadtam el könnyen.
Nekem nem kell segítség! Minden frissítést magammal tudok vinni, derekamra kötök egy esőkabátot, futózsákba gyömöszölök egy cserezoknit, bepanthent, és onnantól csak rám és a lelkierőmre van szükség. Miért kellene egy élő, hús-vér ember, aki valahol dekkol és jó, ha óránként egyszer lát, és odakiabál valami biztatót? Húznám az ő idejét is, és én is szégyellném, hogy ott várakoztatom négy-öt órán keresztül. Azon kívül, ha úgy készülnék, hogy majd lesz a híres “fal”, és nekem “szükségem van” segítőre, akkor így is állnék hozzá. Támaszkodnék rá, alig várnám, hogy újra lássam, hogy büszke legyen rám, erősnek lásson, és ilyeneket is mondjon az oldalvonalról. Megbillenne a magamra számítás, a magamba vetett hit egyensúlya, eldőlnék oldalra. Az oldalvonalra. Ha ott az ajtó a panaszkodásra, az erővesztésre, a gyengülésre, belépnék rajta. Miért legyen ott? Nem kell oda senki. Nem ő fut. Én futok. Nem ő csinálta végig az edzéseket, gyűjtögetve és gondosan elraktározva a sok biztató, lelkesítő, erőt adó gondolatot, emléket, amiket majd itt, ezen a negyvenkét kilométeren egyesével elővehet, ha kell, tíz, a végén ha kell, kilométerenként. Vagy tíz méterenként. Ahogy alakul. És ki mondta, hogy mindenképpen lesz fal? Belefáradtam már a mások félelmeinek gondolkodás nélküli magamévá tételében. Nem mindenki tapasztal falat. Nem mindenki roskad össze. Biztos vannak sokan, akik egyedül futják az elsőt.
Eszembe jutott egy érzés, ami csak a célvonalnál szokott elkapni a versenyeken. Az a gombóc, ami az utolsó kilométereken gyűlik. Hogy mindjárt vége, vége annak, amire készültem hónapokon át, és nincs ott senki, aki megünnepelné velem. Aki értené, mit jelent ez. Aki ismerné a szívemet, aminek egy része a futásé, és csak az övé (és Istené természetesen, mert ebben Ő is velem van, minden, amit eddig írtam, vele együtt értendő. Ő a legeslegnagyobb szurkolóm, még az edzéseken is). Amikor az első félmaratoni versenyemen a célban várt az öcsém, és megláttam - azt az érzést nem igazán tudom leírni. Miután beértem, csak zokogtam a nyakában izzadtan. Úgy éreztem, ebben az ölelésben, hogy ott van egy szerettem, miután teljesítettem egy ekkora távot, az örömöm, a megkönnyebbülésem, a magányos futások és az egyedüllétem glóriája, ami most előzékenyen hátralépett és átadta a helyét a testvéri ünneplésnek, ebben az ölelésben mind összeér egy pillanatra az ég és a föld. Hogy egy pillanatra minden a helyén van.
Igen, be kellett vallanom magamnak, hogy a versenyek végén vágyom a társra, a közös örömre. És amikor nincs ott senki, akkor hiába van csordultig a szívem futás által elrabolt része örömmel és büszkeséggel, a többi boldogtalan egy kicsit. És olyankor is kitör a gombóc sírásban, csak épp egyedül. Nagyon rossz érzés. Furcsán rossz. Semmihez se igazán hasonlítható. Ott tapasztalom meg igazán a törékenységemet, a sebezhetőségemet. Hogy nem vagyok teljes az életemben, ha mindent összevetve, egyben nézek, amikor a fontos pillantokat egyedül kell átélnem. Hogy a futás által stabilabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb, erősebb vagyok, mint valaha, de még neki sincs meg az az ereje, hogy elvegye emberi mivoltomat, a társas vágyat, amit Isten születéstől belém oltott. Isten, a szerető atya mindent megadott, hogy boldoguljak - ne csak ellegyek - egyedül. Felépített, még mindig épít, megajándékozott, ellátott mindennel, hogy újjászülessek és teljes életet éljek. De megmutatta azt is, hogy az én bátorságom és erőm is véges. Hogy a célvonalnál szükségem van más emberekre.
Hogy valóban lehetséges, hogy egy privát maratonon - főleg az első ekkora távon - szükségem van másra. Mert tisztelettel, alázattal kell állni a távhoz, a negyvenkettőhöz, amit még sosem futottam le, és addig sem fogom megközelíteni sem a felkészülés során. Hogy ne gondoljam, tudok előre mindent is. Mert egy maraton nem két félmaraton. Nem ugyanaz fog kétszer történni, mint huszonegyen. Olyan fáradást, gyengülést, talán fájdalmat is fogok megélni, amit még sohasem tapasztaltam. És ha ennyien futnak segítővel maratont vagy ultrát, akkor valamit tudhatnak, amit én még nem. Mert ők már megtapasztalták sokszor - hogy aranyat ér egy jó társ.
Hollyra és a film végi klasszikus párbeszédre gondoltam egyik kedvenc Audrey Hepburn-filmemből, a Breakfast at Tiffany’s-ből. Mennyire át tudom érezni minden megnézéskor a monológját, miközben érzem, hogy nekem is szól Paul válasza és feddése. Ezzel át is adom a záró gondolatokat nekik.
Holly: I’m not Holly. I’m not Lula Mae, either. I don’t know who I am! I’m like Cat here, We’re a couple of no-name slobs. We belong to nobody, and nobody belongs to us. We don’t even belong to each other. [...]
Paul: You know what’s wrong with you, Miss Whoever-you-are? You’re chicken. You got no guts. You’re afraid to stick out your chin and say, “o.k., life’s a fact.” people do fall in love. People do belong to each other, because that’s the only chance anybody’s got for real happiness. You call yourself a free spirit, a wild thing. And you’re terrified somebody’s going to stick you in a cage. Well, baby, you’re already in that cage. You built it yourself. And it’s not bounded in the west by Tulip, Texas, or in the east by Somaliland. It’s wherever you go. Because no matter where you run, you just end up running into yourself.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése