Setteveli

Már péntek van, vasárnap a nagy nap. Úgy készülök erre az eseményre, mint egy ünnepre. Magamba fordultam, bent csitulok el, csendesen látom, ahogyan egyre feljebb és feljebb emelkedek a feladathoz. Takarítok, pakolok el dolgokat. Kimosok mindent, tisztára törlöm és porszívózom a lakást, fejben már előkészítem, hogy miben fogok futni, mikor mosom meg a hajam, hogy csillogjon. Vallásos áhítattal készülök testben és lélekben is. A héten egy csepp alkohol sem csúszhatott le, találkozók sem voltak, csak ami elkerülhetetlen. Ez most nem a bandázás, a csacsogás ideje, hanem az elmélkedésé. És az utolsó napokban, percekben már azé sem, csak a nagy sóhajjal kiengedett izgalomé, és a behunyt szem mögötti csendes izzásé.  Amikor már gondolatok sem kellenek, megszűnik a külvilág, megszűnnek az élet gondjai, terhei, semmi más nincs, csak Isten, a megáldott test ereje, és a futás.  Tudom, hogy a Szentháromság is nekem szurkol. Elhozott egészen idáig, minden nehézségen átlendített, és

Csütörtök van. Vasárnap félmaraton. Ma volt az utolsó előtti futásom a nagy nap előtt. Csak 5 kilométer volt, de feszülten futottam. Miközben ezt írom, is feszülök, mert annyi minden van bennem, és hirtelen úgy érzem, rám nehezedik egy nyomás. Mert annyi mindenről szerettem volna írni vasárnap előtt. Szerettem volna elmesélni, mi mindent jelent nekem a futás, mit tett értem, mit változtatott rajtam, és hogy egyáltalán honnan indult, és még inkább, hogyan jutott ide. Boncolgatni a magam számára, és elmesélni a nagyvilágnak, mint egy lélek szépségesen bejárt útját. Futás közben már egy-két hete érlelődtek bennem ezek a gondolatok és csodaszépen kibontott mondatokká alakultak. De persze amikor hazaérek és leülök, hogy leírjam őket, már csak érzések és emlékek. Semmi szép mondat. Saját magamat nyomom, hogy valami őszintét, kedveset és szép ívűt alkossak vasárnapra, és ehelyett itt szorongok, és tördelem a kezem, hogy hogy is kezdjek neki. Mik is voltak azok a szép, csillogó fonalak, ami