Péntek van. (Félmaraton II. rész)

Már péntek van, vasárnap a nagy nap.

Úgy készülök erre az eseményre, mint egy ünnepre. Magamba fordultam, bent csitulok el, csendesen látom, ahogyan egyre feljebb és feljebb emelkedek a feladathoz. Takarítok, pakolok el dolgokat. Kimosok mindent, tisztára törlöm és porszívózom a lakást, fejben már előkészítem, hogy miben fogok futni, mikor mosom meg a hajam, hogy csillogjon.

Vallásos áhítattal készülök testben és lélekben is. A héten egy csepp alkohol sem csúszhatott le, találkozók sem voltak, csak ami elkerülhetetlen. Ez most nem a bandázás, a csacsogás ideje, hanem az elmélkedésé. És az utolsó napokban, percekben már azé sem, csak a nagy sóhajjal kiengedett izgalomé, és a behunyt szem mögötti csendes izzásé. 

Amikor már gondolatok sem kellenek, megszűnik a külvilág, megszűnnek az élet gondjai, terhei, semmi más nincs, csak Isten, a megáldott test ereje, és a futás. 

Tudom, hogy a Szentháromság is nekem szurkol. Elhozott egészen idáig, minden nehézségen átlendített, és most itt vagyunk. Imák, hála, könnyes köszönet. Tudom, hogy abban a percben, amikor elindulok, addig, amíg beérek, nem lesz más dolgom, mint megtenni mindent, ami emberileg, ezen a helyen tőlem telik: a többit pedig Isten végzi. 

Nekem csak futni kell.