Setteveli

Nemrég összetörték picit a szívemet, nem vészesen, csak fóliát kellett cserélni rajta. Hála Istennek, nagyon vigyáztam rá, igazán féltem mindig, de azért én sem tudok mindenre felkészülni, amikor használom. Szóval az óvatosság ellenére berepedt, lehajoltam érte rögtön, de azért felszisszentem, fájt kicsit. Nem számítottam rá, tényleg úgy vigyáztam, de hát a repedés most itt volt. Visszatettem, jön majd a fóliacsere, ha eljutok oda. Addig is csak olyan, mint a kicserepesedett, sebes ajak télen, nem fáj, amikor nem veszem észre. Csak amikor elmosolyodok, vagy eszem, vagy fogat mosok. De amúgy hamar rendbejön. Én sosem tudom, az ajaksebek hogyhogy meggyógyulnak, a vírusos hányás hogyhogy abbamarad, a kettérúgott lábujjköröm hogyhogy újra egyben kezd nőni. De valahogy a test képes rá, hogy folyton megjavuljon. Egy fóliacsere seperc alatt kész.

De mennyire nem örömfutás. De mennyire nem felfrissülés. Persze, annak indult, meg az is lesz belőle mindig, mert ilyen a biológia, szabadulnak fel azok a hormonok, átlendül a dolog. De elindulni kötelesség. Az utolsó hónap egy egyre jobban feszülő, egyre jobban élesedő kés, mint egy idegen test a bőr alatt, amit először nem tudsz beazonosítani, aztán egyre jobban körvonalazódik, és már semmi mást nem akarsz, csak kilökni. Nem figyelsz rá eleinte, nem fáj, alig érzed, csak kellemetlen. Aztán egyre kellemetlenebb. Aztán fájni kezd. Már ki akarod hányni, felvágni, kitépni. Nekem most még nem fáj. De már érzem, hogy itt van belül. Nem panaszkodok, hiszen ezt én akartam. Annyiszor megkaptam, hogy de minek csinálod akkor, ha nehéz. Ezen a kérdésem mindig megütközök. Csak azért, mert néha nehéz, mert néha unalmas, mert néha kötelesség és nem örömforrás, az egészet hagyni kéne a francba? Kinéztem egy célt, és megyek felé, azért, mert szeretnék menni. Azt ugyan nem tudtam, mibe fog ez kerül

Ha őt el tudná engedni, ha az ő kulcsát a tóba tudná hajítani, el tudna engedni mindent. Belemart a szívébe a félelem. Nem. Nem akarja eldobni. Nem akar visszafordíthatatlan döntést hozni. Nem akarja, hogy eltűnjenek az emlékei. Ha valóban meghalt a régi énjének, az emlékeit is elveszíti? De ő így jött a világra, neki azelőtt is volt élete, hogy megtért volna! Elkezdtek folyni a könnyei. Eddig csak egyszer pityeredett el futás közben, és akkor megtanulta, hogy a kettőt nem lehet egyszerre, mert nem kap rendesen levegőt. Most is kapkodta, hüppögve ment, de csak azért sem állt meg. Lassított, de futott. Tíz kilométer, rezgett az óra. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, dübörgött a fejében a dacolás. Kifújta az orrát, abbahagyta a sírást. Elővette a fülhallgatóját. Eljött a zene ideje, és a táj is a dühöngésben biztatta. Sík, jól belátható szakaszhoz ért. Rohanni kezdett. Ha edzésen lett volna, talán kigondolja előre, meddig és milyen gyorsan megy, de most kikapcsolt minden felnőtt gondol

Van, hogy szinte moccanni sem bírsz. Órákig gyűjtöd az erőt - és a pisit, hogy vécére menj. Ilyenkor áldod a home office-t. Kéne boltba menni, de elképesztő erőfeszítésnek tűnik, pedig ötszáz méterre van. Meg sem próbálod. Mindent megteszel, hogy koncentrálni tudj a munkára egy kicsit is. Kávét főzni? Rá kell készülnöd. Szédülsz, gyenge vagy. Semmi különös oka nincs, csak nem jól aludtál épp, néha előfordul. Előző nap keményet edzettél. Ki kell pihenni, ma alszol egy jó nagyot, korán lefekszel. Ezt így kell, így a normális. És egészséges. Csakhogy mielőtt korán lefekszel, mára is van még egy futás - 13 kilométer. És meg is fogod csinálni. Nem baj, hogy pisilni se volt kedved kimenni a szobádból. Hogy enni se volt kedved. Hogy az asztaltól felállva is megszédülsz. Futni fogsz. Nem is kérdés magad előtt, még ha nem is tudod, hogyan fogod megcsinálni. Hiszen jártányi erőd sincs. De biztosan ki fogsz menni, számodra nincsen kihagyott edzés. Egyszerűen nem létezik. Igen, ez az a valami. A