Lélegzet
De mennyire nem örömfutás. De mennyire nem felfrissülés. Persze, annak indult, meg az is lesz belőle mindig, mert ilyen a biológia, szabadulnak fel azok a hormonok, átlendül a dolog. De elindulni kötelesség. Az utolsó hónap egy egyre jobban feszülő, egyre jobban élesedő kés, mint egy idegen test a bőr alatt, amit először nem tudsz beazonosítani, aztán egyre jobban körvonalazódik, és már semmi mást nem akarsz, csak kilökni. Nem figyelsz rá eleinte, nem fáj, alig érzed, csak kellemetlen. Aztán egyre kellemetlenebb. Aztán fájni kezd. Már ki akarod hányni, felvágni, kitépni. Nekem most még nem fáj. De már érzem, hogy itt van belül.
Nem panaszkodok, hiszen ezt én akartam. Annyiszor megkaptam, hogy de minek csinálod akkor, ha nehéz. Ezen a kérdésem mindig megütközök. Csak azért, mert néha nehéz, mert néha unalmas, mert néha kötelesség és nem örömforrás, az egészet hagyni kéne a francba? Kinéztem egy célt, és megyek felé, azért, mert szeretnék menni. Azt ugyan nem tudtam, mibe fog ez kerülni, hát most már tudom.
A szép az benne, hogy nem a futás a nehéz. Nem a mozgás. Hanem a kitartó lelkesedés. Heti ötször, fél éven át elindulni olyan távokra, amiket már fejből tudok, az útvonalakat unom, egykedvűen veszem a cipőm, nem fáradok el, csak letudom a dolgot. Szerintem maratonra készülni egyáltalán nem fizikálisan, hanem elsősorban mentálisan nehéz, legalábbis azzal a tervvel, amit én választottam. Nem hiszem, hogy létezik olyan edző nélkül készülő, aki ne kérdőjelezte volna meg az elkezdett tervét a hónapok alatt úgy 80-100-szor. Hogy valami nem jó, kéne változtatni, de mégse kéne, valaki kitalálta ilyenre. Vajon mindent jól csinálok? Vajon eleget eszem? Nem eszem túl sokat? Ennek a tripla rekorddöntésnek mi értelme? Ez nem sok egy kicsit? Ez nem felesleges? Mitől vagyok most olyan fáradt, nem jól aludtam? Valami stresszel? Ezt jól teljesítettem? Miért fáj a gyomrom, az ebéd vagy a müzliszelet okozhatja? Ki kéne próbálni, hogy elhagyom. Vajon ittam eleget indulás előtt? Nem kell majd pisilnem? Most miért zuhant be a pulzus? Ezen a szakaszon miért megy mindig fel, ha sík? Van még tiszta felsőm, vagy gyorsan mosnom kell holnapra? Ha hét fokot írt, miért fagy szét a kezem, miért nem ír soha valós hőmérsékletet az időkép?
Az utolsó hónapban már semmi mást nem akarok, mint lefutni végre a célt. Annyira, de annyira készen állok rá, úgy érzem. Már bizonyítottam a hosszúkon, már megjártam őket. Igen, megoldottam sok problémát, átugrottam akadályokon, szó szerint és képletesen is. Persze, a végső távot még sose futottam le, de már ismerem a jeleket, tudok enni, inni, holtpontozni, fájni, kidörzsölődni, útvonalat újratervezni, úgy mérem fel az előttem felbukkanó terepet, a gyalogos- és bicikliutakat, mint az öcséim lövöldözős játékaiban a katonák, egy pillanat alatt szkennelek és tervezek, az egész város egy célkereszt, nem érek senkihez, és nagyon ritkán érnek váratlan meglepetések. Már nagyon jól ismerem a testemet, a teherbírásomat, figyelem, óvom, védem. És ugyanez a fejlődés, ez az ismerés párhuzamosan végigment a lelkemen is.
Kettős érzés van bennem; az, hogy bárcsak ott lennék már, mert a mostani távok már annyira semmilyenek; és az, hogy de hát a mostani távok is egyébként óriásiak, és el sem fáradok bennük, hát mekkora erőt szedtem fel? És tudom, érzem, hogy iszonyatos erő és kitartás lakik bennem, hogy idáig eljutottam, és óriási változáson mentem át. Igazából leírhatatlan az a belső bizonyosság, hogy erős vagyok. Fizikailag, lelkileg és szellemileg is. Hogy tudom, hogy meg tudom csinálni.
De ez a futóvilág egy óriási útvesztő, tele kétellyel. Ez pedig befelé fordít és búgócsigaként pörget. Mivel frissítsek? Jó a frissítési tervem? Mindenből rendeltem eleget? Hogy jutok ki a helyszínre? Eleget pihenek? Elég vitamint szedek? Jó sorrendben szedem őket, nem ütik ki egymást? Elég jó minőségűek? Elég erősítést végzek? Nem eszem túl sokat, nem kéne még két kilót fogynom, hogy optimális legyen a súlyom? De most kezdjek kalóriadeficitbe, négy héttel a maraton előtt? De közben elég szénhidrátot is be kéne vinnem. Azok ott nem ősz hajszálak? Nem megyek mindenki agyára a sok futós sztorimmal? Komolyan most kell elkezdenem randizni valakivel, amikor épp síkideg vagyok mindettől? Elég jó a felszerelésem, nem fog épp akkor elszakadni? Mivel kéne megakadályozni a dörzsölődést, vagy semmivel? Nem kellett volna kompressziós zoknit venni? Jó pulzuszónában készültem fel?
És mindeközben pontosan tudom, csak nem bírok, merek egyszerűen belegondolni sem, hogy megint megkezdődött az előrevételezett gyász, mint tavaly az első félmaratonnál. Hogy megint közeledik egy cél, amivel feküdtem-keltem az elmúlt fél évben, és ha elérem, gőzöm nincs, hogy hogyan tovább. Főleg azért, mert amúgy egy kicsit eszetlen, amit eddig csináltam. Nem szokás sportmúlt nélkül elkezdeni futni és a semmiből másfél év alatt maratont teljesíteni, tök egyedül. Óriási szerencsém, de mindenekelőtt hatalmas és szerető Istenem van. Eddig mindig lehetett tovább menni, mert volt hova növelni a célokat, de most mi lesz? Muszáj lesz megállnom itt egy kicsit, őrültség lenne ultrázni kezdeni ilyen rövid idő után. De akkor mi lesz? Na ez az, amibe nem vagyok hajlandó még belegondolni. És már megint jönnek a kételyek. Nem vágtam bele túl korán? Nem rohantam bele a legnagyobb célba idő előtt? Meg amúgy, ha megkérdezhetem, miért csinálom amúgy ezt az egészet? Erre, teljesen őszintén, az a válaszom, hogy - fogalmam sincs. Két órán és sok-sok oldalon át tudnék beszélni róla, miért szeretem, de ez csak azt bizonyítaná, hogy nincs egy normális válaszom. Azt sem tudom, miért azokat a célokat tűzöm ki, amiket. Sose gondolkodtam rajta, csak történnek. Mintha valami hajtana belül, ahogyan azon sem gondolkozunk, jó ötlet-e elaludni egy filmen, csak elalszunk, ha fáradtak vagyunk. Ugyanígy egy másodpercig se gondolkodtam azon, jó ötlet-e, vagy hogy miért van bennem a vágy ezekre a távokra. És nem is biztos, hogy szeretném megtalálni a választ, vagy egyáltalán keresni.
Amikor közeledik egy búcsú ideje, szerintem nincs olyan ember, aki ne stresszelne egy kicsit a fájdalmas elváláson. Oda-vissza mindenféle érzelmet megélünk, haragszunk rá, amiért el kell válni, aztán gondolunk a szép közös időkre, hálásak vagyunk azért, amit kaptunk tőle, aztán foggal-körömmel belekapaszkodunk, majd hátat fordítunk neki, hogy ne is lássuk. Mindezt csak fejben, mert tehetetlenek vagyunk, amíg a tényleges búcsú el nem jön. Nem tudom siettetni a hátralevő egy hónapot, csak toporogva, dühös könnyekkel a szememben nézem, ahogy szép lassan telik. De amúgy mi lenne velem most ebben a nyomorult, elzárt időben, ha nem futottam volna? Lehet, hogy ez az egész csak egy átmeneti, covid-cél? Hogy legyen mit várnom, ha már minden más az életben úgy megállt, mintha rácsaptam volna a space-re a VLC-n, aztán még be is fagyott volna? Lehet, hogy nem több egy megbízható, előrelátható időkitöltésnél, amíg nincs más? Vagy ponthogy akként indult, struktúraként az életemben, és már rég túlnőtte magát valamivé, ami nélkül nem tudok élni? Szabad egyáltalán ilyet mondani bármire is? Az nem bálványimádás?
Ugyanakkor úgy érzem, mintha ez nem a saját, földi emberi akaratomból jött volna. Mintha egy ugyan bennem élő, de nem a saját elhatározásomból fakadó erő, Isten irányítása keltette és keltené fel bennem a vágyat, hogy fussak. Mintha ő segítene célokat kitűzni, előre haladni mindig. És nem öncélú ez a szolgálat. Hanem mintha nekem csakis így tudta volna megmutatni és megtanítani, hogy milyen az, amikor az erőt, a megnyugvást, a bizalmat, a békességet csak belül kell keresnem és meg is találom. Hogy ne másban, ne a körülményekben, hanem belül leljek rá a bizonyosságra, hogy minden rendben. Hogy itt a válasz, itt az otthon. Lehet, hogy másnak máshogy is meg tudja ezt a bizonyosságot adni, de nekem csak így tudta. Hogy amikor minden bizonytalan, amikor épp a sebezhetőségemet nézegetem, és a szívem kulcsát szorongatom, hogy odaadjam-e valakinek, akkor is bármikor fordulhatok befelé, és megnyugodhatok. Mintha azt mondaná, hogy Benne is csak akkor tudok maradéktalanul bízni, ha senki másra nem emelem a tekintetemet. Ha nincs másik ember, akitől a megmentést, a biztonságot várom, csak Ő. És ezt belül tudom megtalálni, elcsendesedve, nem másban.
Persze ez sem tízből tízes kivitelezés. Vagy akár úgy is nézhetjük, hogy az, sőt tízből tizenötös, mert túl is lehet tolni, sőt, azt hiszem, nekem sikerült is. (Bár, lássuk be, maratonra készülni eleve túltolás, az már régesrég nem az egészségmegőrzős futásról szól. Az l’art pour l’art.) Akkora biztonságot és erőt találtam belül, annyira nem keresem másban, hogy amikor valaki közeledni próbál, annyira bizalmatlan vagyok, ami egyáltalán nem volt rám jellemző korábban. Ez kívülről kevéssé látszik, mert könnyen kapcsolódok szinte bárkihez, de belül nem köteleződöm el. Ahhoz, hogy elköteleződjek, úgy érzem, valahol jó magasan van a léc - nem tudom, hol, de már észrevettem volna, ha valaki beverte volna rajta a fejét. Nem elérhetetlenül magas, de amíg nem hallom a koppanást és veszem észre valaki fején a dudort, hogy megtalálta, belesétált, addig oda se nézek. De a dudoros jutalma egy puszi lesz, hogy gyorsabban gyógyuljon. Nem merek senkitől függni, ami baromi biztonságos, csak jó lenne, ha azt a kulcsot mondjuk nem egy húsz másik lakattal lezárt dobozban tartanám, hanem a lábtörlő alatt, minimális esélyt adva egy másik emberi lénynek arra, hogy megtalálja. Igen, szerintem a hosszútávfutás ebben teljesen át tud billenteni a ló túloldalára. Annyira megismered magad, a tested, és annyira jó társa tudsz lenni önmagadnak - sőt, egy idő után nem azért kezdesz diétákba és pihensz többet, iktatod ki az alkoholt és bizonyos ételeket, mert a külsődön szorongsz, hanem mert szimplán egyre közelebb kerülsz a testedhez és napról napra jobban felfogod, hogy ő a társad, csúnya szóval ő egy eszköz, aki borzasztó nagy segítség lehet, ha jól tartod. És jól tartani művészet szerintem - és persze újabb kételyörvényt hoz, hogy jól csinálod-e. Tehát olyan jó társa leszel önmagadnak, és annyi élményed fűződik ehhez, hogy igazából rájössz, hogy ezekben más nem tud segíteni, ide más nem fér be, enni, emészteni, erősíteni, futni egyedül tudsz csak. Emberileg tudod, hogy szükséged van társra, amire vágysz is, de a lelked annyira boldog önmagában, annyira erős, hogy nem tudod, hogyan oszd meg mással. Pedig szeretnél adni, néha kinyúlsz, megérintesz valakit, és meglátod a kezed, hogy nahát, simogatni is tud, nem csak edzeni, mást is tud érinteni, nem csak magával foglalkozni. Sőt, jó érzés ölelni, ilyet is tudsz. Sőt, azt veszed észre, hogy abban az apró érintésben te is kapsz valamit, amit egyedül nem tudsz megadni magadnak. Velem randizni szerintem olyan, mintha minden, a másik felé tett lépéssel belül tennék ötöt hátra. Amint szűkül a távolság, úgy nő bennem, úgy távolodok, úgy keresem azt a középpontot, ahol minden biztonságos. Mert ha megengedném, hogy a másik kibillentsen, és rossz vége lesz, elesek - akkor ki kapar fel? Nem szabad kibillenni, előre kell látni, meg kell előzni. Nem tudom elmagyarázni. De ilyesmi érzés.
Nem panaszkodok, hiszen ezt én akartam. Annyiszor megkaptam, hogy de minek csinálod akkor, ha nehéz. Ezen a kérdésem mindig megütközök. Csak azért, mert néha nehéz, mert néha unalmas, mert néha kötelesség és nem örömforrás, az egészet hagyni kéne a francba? Kinéztem egy célt, és megyek felé, azért, mert szeretnék menni. Azt ugyan nem tudtam, mibe fog ez kerülni, hát most már tudom.
A szép az benne, hogy nem a futás a nehéz. Nem a mozgás. Hanem a kitartó lelkesedés. Heti ötször, fél éven át elindulni olyan távokra, amiket már fejből tudok, az útvonalakat unom, egykedvűen veszem a cipőm, nem fáradok el, csak letudom a dolgot. Szerintem maratonra készülni egyáltalán nem fizikálisan, hanem elsősorban mentálisan nehéz, legalábbis azzal a tervvel, amit én választottam. Nem hiszem, hogy létezik olyan edző nélkül készülő, aki ne kérdőjelezte volna meg az elkezdett tervét a hónapok alatt úgy 80-100-szor. Hogy valami nem jó, kéne változtatni, de mégse kéne, valaki kitalálta ilyenre. Vajon mindent jól csinálok? Vajon eleget eszem? Nem eszem túl sokat? Ennek a tripla rekorddöntésnek mi értelme? Ez nem sok egy kicsit? Ez nem felesleges? Mitől vagyok most olyan fáradt, nem jól aludtam? Valami stresszel? Ezt jól teljesítettem? Miért fáj a gyomrom, az ebéd vagy a müzliszelet okozhatja? Ki kéne próbálni, hogy elhagyom. Vajon ittam eleget indulás előtt? Nem kell majd pisilnem? Most miért zuhant be a pulzus? Ezen a szakaszon miért megy mindig fel, ha sík? Van még tiszta felsőm, vagy gyorsan mosnom kell holnapra? Ha hét fokot írt, miért fagy szét a kezem, miért nem ír soha valós hőmérsékletet az időkép?
Az utolsó hónapban már semmi mást nem akarok, mint lefutni végre a célt. Annyira, de annyira készen állok rá, úgy érzem. Már bizonyítottam a hosszúkon, már megjártam őket. Igen, megoldottam sok problémát, átugrottam akadályokon, szó szerint és képletesen is. Persze, a végső távot még sose futottam le, de már ismerem a jeleket, tudok enni, inni, holtpontozni, fájni, kidörzsölődni, útvonalat újratervezni, úgy mérem fel az előttem felbukkanó terepet, a gyalogos- és bicikliutakat, mint az öcséim lövöldözős játékaiban a katonák, egy pillanat alatt szkennelek és tervezek, az egész város egy célkereszt, nem érek senkihez, és nagyon ritkán érnek váratlan meglepetések. Már nagyon jól ismerem a testemet, a teherbírásomat, figyelem, óvom, védem. És ugyanez a fejlődés, ez az ismerés párhuzamosan végigment a lelkemen is.
Kettős érzés van bennem; az, hogy bárcsak ott lennék már, mert a mostani távok már annyira semmilyenek; és az, hogy de hát a mostani távok is egyébként óriásiak, és el sem fáradok bennük, hát mekkora erőt szedtem fel? És tudom, érzem, hogy iszonyatos erő és kitartás lakik bennem, hogy idáig eljutottam, és óriási változáson mentem át. Igazából leírhatatlan az a belső bizonyosság, hogy erős vagyok. Fizikailag, lelkileg és szellemileg is. Hogy tudom, hogy meg tudom csinálni.
De ez a futóvilág egy óriási útvesztő, tele kétellyel. Ez pedig befelé fordít és búgócsigaként pörget. Mivel frissítsek? Jó a frissítési tervem? Mindenből rendeltem eleget? Hogy jutok ki a helyszínre? Eleget pihenek? Elég vitamint szedek? Jó sorrendben szedem őket, nem ütik ki egymást? Elég jó minőségűek? Elég erősítést végzek? Nem eszem túl sokat, nem kéne még két kilót fogynom, hogy optimális legyen a súlyom? De most kezdjek kalóriadeficitbe, négy héttel a maraton előtt? De közben elég szénhidrátot is be kéne vinnem. Azok ott nem ősz hajszálak? Nem megyek mindenki agyára a sok futós sztorimmal? Komolyan most kell elkezdenem randizni valakivel, amikor épp síkideg vagyok mindettől? Elég jó a felszerelésem, nem fog épp akkor elszakadni? Mivel kéne megakadályozni a dörzsölődést, vagy semmivel? Nem kellett volna kompressziós zoknit venni? Jó pulzuszónában készültem fel?
És mindeközben pontosan tudom, csak nem bírok, merek egyszerűen belegondolni sem, hogy megint megkezdődött az előrevételezett gyász, mint tavaly az első félmaratonnál. Hogy megint közeledik egy cél, amivel feküdtem-keltem az elmúlt fél évben, és ha elérem, gőzöm nincs, hogy hogyan tovább. Főleg azért, mert amúgy egy kicsit eszetlen, amit eddig csináltam. Nem szokás sportmúlt nélkül elkezdeni futni és a semmiből másfél év alatt maratont teljesíteni, tök egyedül. Óriási szerencsém, de mindenekelőtt hatalmas és szerető Istenem van. Eddig mindig lehetett tovább menni, mert volt hova növelni a célokat, de most mi lesz? Muszáj lesz megállnom itt egy kicsit, őrültség lenne ultrázni kezdeni ilyen rövid idő után. De akkor mi lesz? Na ez az, amibe nem vagyok hajlandó még belegondolni. És már megint jönnek a kételyek. Nem vágtam bele túl korán? Nem rohantam bele a legnagyobb célba idő előtt? Meg amúgy, ha megkérdezhetem, miért csinálom amúgy ezt az egészet? Erre, teljesen őszintén, az a válaszom, hogy - fogalmam sincs. Két órán és sok-sok oldalon át tudnék beszélni róla, miért szeretem, de ez csak azt bizonyítaná, hogy nincs egy normális válaszom. Azt sem tudom, miért azokat a célokat tűzöm ki, amiket. Sose gondolkodtam rajta, csak történnek. Mintha valami hajtana belül, ahogyan azon sem gondolkozunk, jó ötlet-e elaludni egy filmen, csak elalszunk, ha fáradtak vagyunk. Ugyanígy egy másodpercig se gondolkodtam azon, jó ötlet-e, vagy hogy miért van bennem a vágy ezekre a távokra. És nem is biztos, hogy szeretném megtalálni a választ, vagy egyáltalán keresni.
Amikor közeledik egy búcsú ideje, szerintem nincs olyan ember, aki ne stresszelne egy kicsit a fájdalmas elváláson. Oda-vissza mindenféle érzelmet megélünk, haragszunk rá, amiért el kell válni, aztán gondolunk a szép közös időkre, hálásak vagyunk azért, amit kaptunk tőle, aztán foggal-körömmel belekapaszkodunk, majd hátat fordítunk neki, hogy ne is lássuk. Mindezt csak fejben, mert tehetetlenek vagyunk, amíg a tényleges búcsú el nem jön. Nem tudom siettetni a hátralevő egy hónapot, csak toporogva, dühös könnyekkel a szememben nézem, ahogy szép lassan telik. De amúgy mi lenne velem most ebben a nyomorult, elzárt időben, ha nem futottam volna? Lehet, hogy ez az egész csak egy átmeneti, covid-cél? Hogy legyen mit várnom, ha már minden más az életben úgy megállt, mintha rácsaptam volna a space-re a VLC-n, aztán még be is fagyott volna? Lehet, hogy nem több egy megbízható, előrelátható időkitöltésnél, amíg nincs más? Vagy ponthogy akként indult, struktúraként az életemben, és már rég túlnőtte magát valamivé, ami nélkül nem tudok élni? Szabad egyáltalán ilyet mondani bármire is? Az nem bálványimádás?
Ugyanakkor úgy érzem, mintha ez nem a saját, földi emberi akaratomból jött volna. Mintha egy ugyan bennem élő, de nem a saját elhatározásomból fakadó erő, Isten irányítása keltette és keltené fel bennem a vágyat, hogy fussak. Mintha ő segítene célokat kitűzni, előre haladni mindig. És nem öncélú ez a szolgálat. Hanem mintha nekem csakis így tudta volna megmutatni és megtanítani, hogy milyen az, amikor az erőt, a megnyugvást, a bizalmat, a békességet csak belül kell keresnem és meg is találom. Hogy ne másban, ne a körülményekben, hanem belül leljek rá a bizonyosságra, hogy minden rendben. Hogy itt a válasz, itt az otthon. Lehet, hogy másnak máshogy is meg tudja ezt a bizonyosságot adni, de nekem csak így tudta. Hogy amikor minden bizonytalan, amikor épp a sebezhetőségemet nézegetem, és a szívem kulcsát szorongatom, hogy odaadjam-e valakinek, akkor is bármikor fordulhatok befelé, és megnyugodhatok. Mintha azt mondaná, hogy Benne is csak akkor tudok maradéktalanul bízni, ha senki másra nem emelem a tekintetemet. Ha nincs másik ember, akitől a megmentést, a biztonságot várom, csak Ő. És ezt belül tudom megtalálni, elcsendesedve, nem másban.
Persze ez sem tízből tízes kivitelezés. Vagy akár úgy is nézhetjük, hogy az, sőt tízből tizenötös, mert túl is lehet tolni, sőt, azt hiszem, nekem sikerült is. (Bár, lássuk be, maratonra készülni eleve túltolás, az már régesrég nem az egészségmegőrzős futásról szól. Az l’art pour l’art.) Akkora biztonságot és erőt találtam belül, annyira nem keresem másban, hogy amikor valaki közeledni próbál, annyira bizalmatlan vagyok, ami egyáltalán nem volt rám jellemző korábban. Ez kívülről kevéssé látszik, mert könnyen kapcsolódok szinte bárkihez, de belül nem köteleződöm el. Ahhoz, hogy elköteleződjek, úgy érzem, valahol jó magasan van a léc - nem tudom, hol, de már észrevettem volna, ha valaki beverte volna rajta a fejét. Nem elérhetetlenül magas, de amíg nem hallom a koppanást és veszem észre valaki fején a dudort, hogy megtalálta, belesétált, addig oda se nézek. De a dudoros jutalma egy puszi lesz, hogy gyorsabban gyógyuljon. Nem merek senkitől függni, ami baromi biztonságos, csak jó lenne, ha azt a kulcsot mondjuk nem egy húsz másik lakattal lezárt dobozban tartanám, hanem a lábtörlő alatt, minimális esélyt adva egy másik emberi lénynek arra, hogy megtalálja. Igen, szerintem a hosszútávfutás ebben teljesen át tud billenteni a ló túloldalára. Annyira megismered magad, a tested, és annyira jó társa tudsz lenni önmagadnak - sőt, egy idő után nem azért kezdesz diétákba és pihensz többet, iktatod ki az alkoholt és bizonyos ételeket, mert a külsődön szorongsz, hanem mert szimplán egyre közelebb kerülsz a testedhez és napról napra jobban felfogod, hogy ő a társad, csúnya szóval ő egy eszköz, aki borzasztó nagy segítség lehet, ha jól tartod. És jól tartani művészet szerintem - és persze újabb kételyörvényt hoz, hogy jól csinálod-e. Tehát olyan jó társa leszel önmagadnak, és annyi élményed fűződik ehhez, hogy igazából rájössz, hogy ezekben más nem tud segíteni, ide más nem fér be, enni, emészteni, erősíteni, futni egyedül tudsz csak. Emberileg tudod, hogy szükséged van társra, amire vágysz is, de a lelked annyira boldog önmagában, annyira erős, hogy nem tudod, hogyan oszd meg mással. Pedig szeretnél adni, néha kinyúlsz, megérintesz valakit, és meglátod a kezed, hogy nahát, simogatni is tud, nem csak edzeni, mást is tud érinteni, nem csak magával foglalkozni. Sőt, jó érzés ölelni, ilyet is tudsz. Sőt, azt veszed észre, hogy abban az apró érintésben te is kapsz valamit, amit egyedül nem tudsz megadni magadnak. Velem randizni szerintem olyan, mintha minden, a másik felé tett lépéssel belül tennék ötöt hátra. Amint szűkül a távolság, úgy nő bennem, úgy távolodok, úgy keresem azt a középpontot, ahol minden biztonságos. Mert ha megengedném, hogy a másik kibillentsen, és rossz vége lesz, elesek - akkor ki kapar fel? Nem szabad kibillenni, előre kell látni, meg kell előzni. Nem tudom elmagyarázni. De ilyesmi érzés.
Pedig ha valaki beverné a fejét a lécbe, azt meghálálnám. Megosztanám vele a lélegzetemet. És ennél többet, azt hiszem, nem is tudok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése