Setteveli

A nap végén, Az ágyban fekve, amikor oldalra fordulva érzed a hasad, Talán oda is teszed a kezed, hogy ellenőrizd, mekkora, Hogy számolsz el magaddal? Hogy számolsz el minden étellel, amit ettél, Minden érzéssel, amit felhanytal, Mindennel, amit kimondtál, Mindennel, amit nem, Amiket megtettél, Amit ma sem, Amit halogatsz, Amit be sem vallasz, Ami vakfolt, Amit szeretnél kiabálni, Amitől végre meg akarsz válni, Amit befogadtál És amit bent tartottál Túl sokáig, Ami már és még mindig fáj Hogy számolsz el? Hogy ezt most mind viszed Magaddal Aludni? Holnap kövérebb vagy vékonyabb leszel tőle? Megkönnyebbülsz vagy pakolod magadra? És szeretnél kihányni mindent Amit elmondtál Nem azért, mert vissza lehet csinálni De legalább hizlalni sem fog az Amit emiatt megettél.

Érezted már azt, hogy olyan üres vagy, hogy bármi elférne benned? Bármekkora bármi. Végleg kiürültél, nincs múltad, terved, jövőd. A semmi tölti ki benned a helyet, tárva az ajtó, átjárhat a szél, eső, vihar, jöhet igazán bármi, nincs tétje már. Ahol űr van, ott nem árthat semmi. Lakatlan ház. Kitársz minden ablakot, hagyod, hogy azon folyjon ki a fájdalom. Csak pumpálja a tested, tudod, hogy egyszer véget fog érni, hogy egyszer kiürül. Már egyre kevesebb jön. Naponta még egyszer felbuzog. Nincs itt már semmi, aminek árthatna. Valahol jó érzés ilyen üresnek lenni. Eddig azt hittem, értem már, mit ért Pál és Tim Keller az önmagunkról való megfeledkezés szabadságán. De valójában, azt hiszem, nem feledkeztem meg önmagamról, amíg voltak elvárásaim az életemmel kapcsolatban. Amíg volt büszkeségem, hogy velem minek és hogyan kell történnie. Öntudatom, hogy én játsszak szerepet mások életében, hogy másnak is legyen fontos az én maratonom, az én küzdelmeim, az én szeretetem. Az én testem. De v

1. Készülj fel egy maratonra. Egyedül. 2. Az utolsó hónapban törjék össze a szíved. 3. Az utolsó 2 hétben kezdődjön a tapering. 4. Darabokban a szíved, a lelked, és karantén van. Minden nap ugyanolyan, ugyanazokat a falakat, járdákat, világot látod. Semmi nem hoz enyhülést. Mert nem akkor tört össze, amikor látta valaki. A valaki már rég nem volt itt, amikor rájöttél, hogy nem a fólia tört be. Olyan sokáig vártál vele, hogy lehúzd, hogy már késő volt bármit is felelni. Nem mondhatod meg, hogy alatta nem egy ép szív, hanem mély seb van. 5. Tapering van. Sokkal kevesebbet futhatsz, mint amihez vérrel-verejtékkel már hozzászoktattad magad. Nem szabad. Csak gyűlik benned a fájdalom, már rég túlfolyt, de még folyik tovább. Az ágyadig ér fel, csak annyira, hogy aludni azért még tudj. 6. Egyél alig, csak annyit, amennyit nagyon muszáj, hogy életben maradj és dolgozni tudj. Így kevesebb lesz a tehetetlen toporgás. És ez jó. Érzed, hogy minden nappal fogy az energiád, így a szenvedésed is. Bárc

Azt hiszem, fülön csíptem a rideg csajszit. Azt, aki elfordult tőlem, aki lenézett engem, aki kegyetlenkedett. Akinek az elvárásai teljesíthetetlenek, aki, ha valami jól sikerült, nem elismer, hanem még többet akar. Aki már felmért sok-sok rossz lehetőséget az életben, hogy mindenre fel legyen készülve egy hűvös távolságtartással, a középponthoz való tíz körömmel kapaszkodással. Úgy őrzi azt a középpontot, mintha oda lenne forrasztva. Hogy őt innen el nem mozdítja senki és semmi. Ő idecövekelt egy életre. Reziliencia egy szívtelen picsa lett. Hol máshol is találtam volna rá, mint a ló túloldalán. Nagyon furcsa, ellentmondásos probléma, mert a legtöbben csak vágynak rá, hogy legyen nekik. Hogy reziliensek legyenek. De az én csajom már nem olyan, mint kezdetben volt. Kedves, segítőkész lány volt, virágokat szedegetett az út mentén, betakargatott, jóéjt-puszit adott. Aztán ahogy erősödött és egyre többször mutattam ki, hogy észreveszem, sőt jó, hogy itt van, úgy szállt el az önbizalma nap

A Hársas-tó egyszer úgy befagyott, hogy az egész környék, kábé tíz falu és egy város apraja-nagyja ott korcsolyázott. Ott láttam először és utoljára olyan mély rianásokat a vastag jégen, amilyenek most a fólia alatt húzódnak. Azt hiszem, mégsem csak a fóliát érte a törés. Nem foglalkoztam vele, nem próbáltam felmérni, mekkora a kár. Csak ugyanúgy akartam használni a szívemet, mint eddig, de nem reagált. Ahol a törésvonalak futnak végig a fólián, ott nem tudom megérinteni. Forró. Egyszer hozzáértem, percekig folyattam az ujjamra a hideg vizet utána, hogy ne hólyagosodjon fel. Napok teltek el, de még mindig süt. Nem tudok hozzáérni, így javítani sem tudom elvinni. Ott hagytam hát, ahol van, és csak várok, hátha múlik a hő. Mindennap ránézek, de már centikkel távolabb is érzem a forróságot. Furcsa, mert hiába a törés, nem úgy tűnik, mint ami sérült. Inkább olyan, mintha jobban dolgozna, mint valaha. Nem fáj, nem lázas. Várok még, hogy lehűl-e magától, vagy rá kell-e borítanom egy vödör hi

Nemrég összetörték picit a szívemet, nem vészesen, csak fóliát kellett cserélni rajta. Hála Istennek, nagyon vigyáztam rá, igazán féltem mindig, de azért én sem tudok mindenre felkészülni, amikor használom. Szóval az óvatosság ellenére berepedt, lehajoltam érte rögtön, de azért felszisszentem, fájt kicsit. Nem számítottam rá, tényleg úgy vigyáztam, de hát a repedés most itt volt. Visszatettem, jön majd a fóliacsere, ha eljutok oda. Addig is csak olyan, mint a kicserepesedett, sebes ajak télen, nem fáj, amikor nem veszem észre. Csak amikor elmosolyodok, vagy eszem, vagy fogat mosok. De amúgy hamar rendbejön. Én sosem tudom, az ajaksebek hogyhogy meggyógyulnak, a vírusos hányás hogyhogy abbamarad, a kettérúgott lábujjköröm hogyhogy újra egyben kezd nőni. De valahogy a test képes rá, hogy folyton megjavuljon. Egy fóliacsere seperc alatt kész.

De mennyire nem örömfutás. De mennyire nem felfrissülés. Persze, annak indult, meg az is lesz belőle mindig, mert ilyen a biológia, szabadulnak fel azok a hormonok, átlendül a dolog. De elindulni kötelesség. Az utolsó hónap egy egyre jobban feszülő, egyre jobban élesedő kés, mint egy idegen test a bőr alatt, amit először nem tudsz beazonosítani, aztán egyre jobban körvonalazódik, és már semmi mást nem akarsz, csak kilökni. Nem figyelsz rá eleinte, nem fáj, alig érzed, csak kellemetlen. Aztán egyre kellemetlenebb. Aztán fájni kezd. Már ki akarod hányni, felvágni, kitépni. Nekem most még nem fáj. De már érzem, hogy itt van belül. Nem panaszkodok, hiszen ezt én akartam. Annyiszor megkaptam, hogy de minek csinálod akkor, ha nehéz. Ezen a kérdésem mindig megütközök. Csak azért, mert néha nehéz, mert néha unalmas, mert néha kötelesség és nem örömforrás, az egészet hagyni kéne a francba? Kinéztem egy célt, és megyek felé, azért, mert szeretnék menni. Azt ugyan nem tudtam, mibe fog ez kerül

Ha őt el tudná engedni, ha az ő kulcsát a tóba tudná hajítani, el tudna engedni mindent. Belemart a szívébe a félelem. Nem. Nem akarja eldobni. Nem akar visszafordíthatatlan döntést hozni. Nem akarja, hogy eltűnjenek az emlékei. Ha valóban meghalt a régi énjének, az emlékeit is elveszíti? De ő így jött a világra, neki azelőtt is volt élete, hogy megtért volna! Elkezdtek folyni a könnyei. Eddig csak egyszer pityeredett el futás közben, és akkor megtanulta, hogy a kettőt nem lehet egyszerre, mert nem kap rendesen levegőt. Most is kapkodta, hüppögve ment, de csak azért sem állt meg. Lassított, de futott. Tíz kilométer, rezgett az óra. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, dübörgött a fejében a dacolás. Kifújta az orrát, abbahagyta a sírást. Elővette a fülhallgatóját. Eljött a zene ideje, és a táj is a dühöngésben biztatta. Sík, jól belátható szakaszhoz ért. Rohanni kezdett. Ha edzésen lett volna, talán kigondolja előre, meddig és milyen gyorsan megy, de most kikapcsolt minden felnőtt gondol

Van, hogy szinte moccanni sem bírsz. Órákig gyűjtöd az erőt - és a pisit, hogy vécére menj. Ilyenkor áldod a home office-t. Kéne boltba menni, de elképesztő erőfeszítésnek tűnik, pedig ötszáz méterre van. Meg sem próbálod. Mindent megteszel, hogy koncentrálni tudj a munkára egy kicsit is. Kávét főzni? Rá kell készülnöd. Szédülsz, gyenge vagy. Semmi különös oka nincs, csak nem jól aludtál épp, néha előfordul. Előző nap keményet edzettél. Ki kell pihenni, ma alszol egy jó nagyot, korán lefekszel. Ezt így kell, így a normális. És egészséges. Csakhogy mielőtt korán lefekszel, mára is van még egy futás - 13 kilométer. És meg is fogod csinálni. Nem baj, hogy pisilni se volt kedved kimenni a szobádból. Hogy enni se volt kedved. Hogy az asztaltól felállva is megszédülsz. Futni fogsz. Nem is kérdés magad előtt, még ha nem is tudod, hogyan fogod megcsinálni. Hiszen jártányi erőd sincs. De biztosan ki fogsz menni, számodra nincsen kihagyott edzés. Egyszerűen nem létezik. Igen, ez az a valami. A

Kapcsolatom alapja önmagammal az, hogy őszinte vagyok. Magam elől nem titkolok el semmit. Legalábbis igyekszem. Tisztában vagyok a velem történő dolgokkal, a reakcióim miértjével, folyamatosan figyelem, milyen érzést, hangulatot mi váltott ki. Mint ahogyan figyelünk az egészségünkre is, és rögtön észrevesszük, ha valami szokatlan. Ha az érzéseimet nem tudom minek tulajdonítani, akkor addig forgatom magamban, addig kérdezgetem magamat, amíg rá nem jövök. Mindig rájövök. Éppen ezért kalandos a lelkem olyan területére tévednem, ahol nem találok válaszokat. De az emberrel ritkán történnek kalandos dolgok, főleg mostanában. Nem is tudom, mikor jártam utoljára olyan ismeretlen erdőmben, ahol ennyire eltévedtem. Körülnézek. Fel, a fákra. Különös, mesebelien kacskaringózó, lángolóan zöld levelű fák. Nagyon magasak. Próbálom a tetejüket látni, kiterekem a nyakamat. Körös-körül sűrű erdő, talpam alatt vastag avarréteg. Futócipőben vagyok, persze. A kékben. Elindulok. Megyek előre. Nem merek megé

Az órája megrezzent, jelezte, hogy megtett egy kilométert. Fogalma sem volt, hová tart, miért megy egyáltalán. Hogy mi lesz vele, meddig fog menni, mit fog csinálni, ha végigért. Mégis hogyan lehet végigérni a természetben? Minek mérni ezt a futást? Itt sosincs vége az útnak. És furcsamód ez most mindennél jobban esett a lelkének. Eddig mindössze a túlélőképessége kapcsolt be, otthon, amikor a futómellénye zsebeit teletömte energiát adó gélekkel, szeletekkel, és feltöltötte vízzel. Csak ennyire gondolt: ne haljak éhen, és legyen nálam pénz. Hogy ne haljak éhen. Megpróbált teljesen kikapcsolni. Nézni a tájat, elképzelni, hogy nem is itthon van. Más tájakon jár. Ez egy felfedezőút. Ez bevált. Annyira elmerült a tájban és a képzeletében, hogy megtett hét kilométert. Ez már elég volt ahhoz, hogy megnyugodjon, és a furcsa, tömény, felbuzgó önutálat, amit addig érzett, szelíd feddéssé alakuljon át. Az órájára nézett, és szeme a kézfején duzzadó ereken felejtődött. Az anyukájától örökölte eze

- Ez nem jó. - Igen, én is látom. - Álljunk meg akkor. - Nem. - Álljunk meg. Nincs válasz. - Hallod, állj meg. - Nem. - Azt mondtam, ez nem jó, ez most nem jó, most nem… Nem állunk erre készen. Hova hajtasz? Minek megyünk, mikor amúgy jártányi erőnk is alig van? Pont ugyanezt csináltad június végén a harmincöt fokban. Akkor is mondtam, hogy állj már meg. - Én is látom, hogy nem jó, de bocs, most nem tudok ezzel foglalkozni. Vagyis inkább nem fogok. - Ahj. Újabb csend. - Álljunk meg. - ... - Hallod? - ... - Most komolyan nem állunk meg? - Nem. - Ahj de rossz nekem ez most. - Tudom. Sajnálom. De kibírod. - Az igaz. - Nem kell mindig szeretni. - Hát ja. - … - Oké, ha ennyire makacs vagy, akkor viszont csináljuk. De ne ímmel-ámmal, hanem csapassuk. Megadom magam. Mostantól befogom, és elengedlek. Menj. Ne állj meg. Felejtsd el, amiket eddig mondtam. Csináld. És ezzel a test végre túlesett a holtponton, és a kialvatlan, fáradt, kókadt futásban átvette a nyűg helyét a beletörődő, békés, fels

Barátnőm azt mondta, vigyázzak magamra Nehogy megbántsanak. Vicceskedve mondtam: ne aggódj gyorsabb vagyok, mint ő tudja, hogy utolérem. De valójában azt akartam mondani, gyorsabb vagyok, mint ő tudja, hogy nem ér utol. Ha bánt.

Veled álmodtam, És Anyukáddal. Ha ebből nem ismersz magadra, Nem baj, Én sem magamra, Hogy ezt álmodom. Pedig annyira emlékszem Anyukádból, Hogy kedvelt engem, És a szalagavatódra lefogyott, És büszkén mesélte. Nem is értettem, Mert szerintem mindig is gyönyörű volt. Nagyon bírom Anyukádat. Asszem, ennyi a kölcsönösség Közted és köztem. Hogy Anyukáddal Bírjuk egymást.

Az előző bejegyzésben azt írtam, futás közben érzem magam igazán erősnek, talán olyannak, amilyennek Pál írja le azt az állapotot, amikor sem felettünk nincs senki emberi, sem mi nem állunk senki felett. Mégis, ez egy hatalommal járó érzés, hatalom a saját emberi egónk felett, mert végre nem aggódunk, nem próbálunk megfelelni, és senki felé nincsenek elvárásaink. Csak vagyunk. “Én azonban nem törődöm vele, mi a véleményetek rólam, és hogyan ítéltek meg engem. Az sem érdekelne, ha a bíróság ítélkezne felettem. Sőt, még én sem mondok ítéletet magamról. Bár lelkiismeretem tiszta, ez még nem bizonyítja, hogy ártatlan vagyok. Maga az Úr fog felettem ítélkezni! (...) Ki mondta, hogy te jobb vagy, mint a másik? Amid van, azt mind Istentől kaptad! De ha így van, akkor hogy mersz valamivel dicsekedni, mintha nem ajándékba kaptad volna?” (1 Korinthus 4:4, 4:7) Lubics Szilvi így emlékezett vissza arra, ahogyan ezt megélte a Namib-sivatagban, egy 254 kilométeres verseny teljesítése közben: “A siv