Izo - részlet II.

Ha őt el tudná engedni, ha az ő kulcsát a tóba tudná hajítani, el tudna engedni mindent. Belemart a szívébe a félelem. Nem. Nem akarja eldobni. Nem akar visszafordíthatatlan döntést hozni. Nem akarja, hogy eltűnjenek az emlékei. Ha valóban meghalt a régi énjének, az emlékeit is elveszíti? De ő így jött a világra, neki azelőtt is volt élete, hogy megtért volna!

Elkezdtek folyni a könnyei. Eddig csak egyszer pityeredett el futás közben, és akkor megtanulta, hogy a kettőt nem lehet egyszerre, mert nem kap rendesen levegőt. Most is kapkodta, hüppögve ment, de csak azért sem állt meg. Lassított, de futott. Tíz kilométer, rezgett az óra. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, dübörgött a fejében a dacolás.

Kifújta az orrát, abbahagyta a sírást. Elővette a fülhallgatóját. Eljött a zene ideje, és a táj is a dühöngésben biztatta. Sík, jól belátható szakaszhoz ért. Rohanni kezdett. Ha edzésen lett volna, talán kigondolja előre, meddig és milyen gyorsan megy, de most kikapcsolt minden felnőtt gondolatot, mindent, ami meghatározta az utóbbi éveit. Ez most valami más. Ez rohanás volt. Dühös, menekülő, üvöltő.

Mindig tervezett. Mindig előre tudni akart mindent, beosztotta a napjait, hogy a lehető legjobban a kezében tartsa a teljes életét. Mindennel elszámolt magának, amivel nem tudott, azért ostorozta magát. Vagy igazolta valami mással. Mindenre volt válasza. De most teljes valójában, minden ízében remegett. Leégett a motor, nem ment már semmire a tervezéssel és gondolkodással. Elég volt, üvöltötte belül, és csak rohant. Mint egy ordítás, úgy szakadtak ki belőle a minden izmát megfeszítő méterek, a teste túlpörgetése.

Amikor úgy érezte, nem bírja tovább, enyhén lassult, majd megint bepörgött, megint lassult, pörgött, mint egy bizonytalan búgócsiga. Az izmai megálljt kiáltottak, ő pedig hajtásra ordította őket. Túlharsogta minden testi valóját, ismerte már ezt az érzést, gyakorolgatta néha edzésen. A határ nem ott van, ahol látszik, hanem keresni kell. Aki tudja, hol a határ, hazudik. A határ sose látszik, ami látszik, az egy délibáb. Amikor odaért, eltűnt, ment tovább, ismét feltűnt, ismét szertefoszlott egy pillanat töredéke alatt.

Könnyei csorogtak a széltől, az erőlködéstől, a dühtől. Odakapott, letörölte, elmaszatolta. Eszébe jutott egy edző hangja, aki egy futópados felmérés véghajrájában, amikor meglátta, hogy lassulni kezd, hosszabbakat lép, azt mondta neki: “Na na na, ne lassulj! Bírod még!”. Volt ebben valami, ami egyszerre volt kemény és vert visszhangot a szíve mélyén. Valaki figyelt rá. Valaki csak rá figyelt, árgus szemekkel kellett néznie őt, ha azonnal észrevette az apró rezdülést, hogy lassul. Neki akart jót. Belőle akart mindent kihozni, amire képes. Hátraszegte a fejét, arca eltorzult a fájdalomtól, kétségbeesett nyögés tört ki a torkán. Sose adott ki semmilyen hangot futás közben, de most közeledett a valóságos határához. És ez iszonyatos volt. Ez fájt. Vezekelni akart, hát vezekelt. Nincs vége, nyögte sírva hangosan. Minden porcikája zsibbadtan sírt, de vége van. Befejezted? - kérdezte tőle Isten lágyan. Adjatok enni a kislánynak, súgta egy halk emlékezet a fejében azt az igeverset, amit Jézus mond a kislány szüleinek, akit feltámasztott a halálból. Még nem haltam meg, még akarok adni neked valamit, Uram, ígérte elszántan belül, és kíméletlenül hajtotta tovább magát. Lassult, de nem állt meg. Már fogalma sem volt, mi hajtja még, honnan szedi az erőt, de tudta, van még ott, ahonnan ez jön. Jó száz méterre állt egy fenyő, odáig elmegyek, nyomta meg magát. Csak el kell képzelni. Hogy ez a befutó a versenyen, hogy itt volt az utolsó száz métert jelző kapu. Ismét felnyögött, lábaiból már rég nem érzett semmit, a nyögés magas sivalkodássá ugrott fel, kezét kitárta, a fa előtt pár méterrel már trappolva lassított, odaérve megállt. Nem gurult ki, ahogyan kell, csak megállt. Mindene szédült, arca lángolt, vére az arcában dübörgött. Egy pillanatra megérintette a fenyő törzsét, majd elsötétült minden.

----------

Gyerek. Kicsi gyerek, aki csak teszi, amit tud. Ebédet készít homokból, fészket a nyúlnak fűből, lemossa a hótaposóját, hogy tiszta legyen a Mikulásnak, úsztatja a kacsákat a fürdőkádban. Engedelmesen hajtja hátra a fejét hajmosás közben, sivalkodik, ha szemébe megy a víz és a sampon, ha húzza a haját a fésű, ha az ülőkádba kell menni. Kuporog a kád tetején, retteg a lefolyótól. Nincs másik kád itt a nyaralóban, sóhajt a nagymama, akkor a kék lavórban kell fürdetni. Ideteszik, odateszik. Nappal málnaszörpöt iszik, éjjel a madárposzteres szobában alszik. Eszmei értéke, írják minden egyes madárfajta alatt. Vajon mi az az eszmei érték. Esténként az eszmei értékeket olvasgatja, másik mamánál a faliszőnyeg rojtjait fonja délutáni alvás helyett, egészen kilences fonásig. Több szál nem fér a kezébe. Semmit nem tesz jól vagy rosszul, hiszen csak gyerek. Asztor, a skótjuhász az arcába liheg. Jellegzetes kutyalehelete van. Borzi, a collie ráugrik örömében. Tiszta sár lesz a kabátja. Milyen lehet a nedves kutyaorrot megérinteni. Nem szabad, érzékeny nekik. A sípályán áll a kis overáljában, szemével a türkizkék síruhát keresi, az az apukája. Bumm. Nekicsapódik egy óriási valami. Sötétség. Az apukája karjában nyitja ki a szemét a felvonón. Durván belement egy síoktató. Visszacsukja a szemét és sírdogál tovább. Öleli az apukáját. Kapaszkodik. Nedves kutyaorr. Lázas betegség. Az első hányása, amire emlékszik. A piros lavór. Apa és anya aggódva nézik. Levegőt. Nem kap levegőt.


Csak egy gyerek. Nem tud semmi mást, csak amit a gyerekek. Játszani. Gondjai a felnőtteknek vannak.


Engedjétek hozzám a gyerekeket.


Nem halt meg, csak alszik.