Setteveli

Mostanában többen is megkerestetek futással kapcsolatos kérdésekkel: segítsek cipőt választani, ajánljak edzéstervet, hideg időben való öltözködést, táplálkozási tanácsokat, órát, szaküzletet. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ennyire bíztok bennem és nagyon szívesen segítek is, ahol tudok, bár többnyire csak irányokat szoktam mutatni, hiszen semmilyen értelemben nem vagyok hozzáértő. Nemrég érkezett egy olyan kérés, hogy szerettessem meg a futást az illetővel, mert hát ezt a legkönnyebb elkezdeni, bármikor és bárhol lehet, és olyan jó lenne, ha szeretné is csinálni, csak hát hiába fut két kilométert, nem élvezi. Ahogy tűnődtem, mit is mondjak erre, az jutott eszembe, hogy ez is olyan délibáb tud lenni, mint a többi.  Az egyetlen dolog. Azt hisszük, már csak pont ez hiányzik ahhoz, hogy végre új életet kezdjünk, egészségesek, szépek, vékonyak, magabiztosak legyünk. Végül néhány javaslat után egy dolgot emeltem ki a kérdezőnek: figyeljen a fokozatosságra, és legyen türelmes magával. Mag

Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy futni bárki tud? Szinte bárki. Mindenki, akinek ép két lába van és nincs olyan egészségügyi kondíciója, ami akadályozná ebben. Te is tudsz. Oké, tudom, most azt gondolod: persze, hogy tudok futni, de már tesiórán is utáltam és köszi, nem. Nekem nem való. Én nem tudok, én száz méter után elfáradok. Nem értem, mások hogy képesek maratont futni meg ilyeneket. Olyan unalmas. Hát akkor minek fut, mit csinál az a több millió ember, aki önszántából fut órákon keresztül nap mint nap, hétről hétre? Mi a jó égnek csinálja? Egyáltalán, hogy lesz valakiből futó?  Nemrég azt mondtam valakinek, félig - meddig nem komolyan, hogy a futás a szerelmem. Előtte sosem tekintettem rá így, nem fogalmaztam ilyen erősen. Mert a szerelmet félteném. Óvatosan fogalmaznék. Mert mi van, ha elmúlna? Mi van, ha egy nap úgy ébrednék, hogy már nem szeretnék futni? Mi van, ha futnék, és egyszercsak már nem lenne kedvem, megállnék, belesétálnék, hazamennék és többet nem futnék? Vagy ha

2020. 11. 13. (vagyis 14., mert elmúlt éjfél) 4. napja mindennap futok. Ez nem jellemző, mert egy-két naponta szoktak pihenők lenni. De most a hétfői teljesítménydiagnosztika miatt szombaton és vasárnap nem fogok futni, ezért tegnap és ma futottam a csütörtöki, szombati és vasárnapi adagot, egyben. Nem tudom, jó ötlet volt-e, de ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak a heti kilométerszám tartására. Ha igazán őszinte akarok lenni - márpedig a saját naplómban miért ne lennék az - még mindig csodának tartom, ami velem történik. Aki lettem. Hogy a testem már a legjobb barátom. Sőt, ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. A testem valaki, akivel barátkozom. A testem valaki, aki elvisz elképesztő messzeségekbe, és visszahoz. Sőt. Sosem hagy cserben. Akkor sem, mikor én már azt hinném, vége, elhagy. Hűséges. Nem áll meg. Visz tovább, biztat, kitart mellettem. A testem és én - tehát ÉN - elérjük a céljainkat. Erősek vagyunk. Elképesztő erősek. Hogy gondoltam volna-e egy évvel ezelőtt