Ép két láb

Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy futni bárki tud?

Szinte bárki. Mindenki, akinek ép két lába van és nincs olyan egészségügyi kondíciója, ami akadályozná ebben. Te is tudsz. Oké, tudom, most azt gondolod: persze, hogy tudok futni, de már tesiórán is utáltam és köszi, nem. Nekem nem való. Én nem tudok, én száz méter után elfáradok. Nem értem, mások hogy képesek maratont futni meg ilyeneket. Olyan unalmas.

Hát akkor minek fut, mit csinál az a több millió ember, aki önszántából fut órákon keresztül nap mint nap, hétről hétre? Mi a jó égnek csinálja? Egyáltalán, hogy lesz valakiből futó? 

Nemrég azt mondtam valakinek, félig - meddig nem komolyan, hogy a futás a szerelmem. Előtte sosem tekintettem rá így, nem fogalmaztam ilyen erősen. Mert a szerelmet félteném. Óvatosan fogalmaznék. Mert mi van, ha elmúlna? Mi van, ha egy nap úgy ébrednék, hogy már nem szeretnék futni? Mi van, ha futnék, és egyszercsak már nem lenne kedvem, megállnék, belesétálnék, hazamennék és többet nem futnék? Vagy ha megcsalna a futás, és egy verseny közben hagyna el az erőm? Ha egyszercsak csődöt mondanék, és ott állnék a futás előtt, hogy ne haragudj, de ez nekem nem megy tovább. Egyszóval magam sem tudtam, hogy ilyen sokat jelent nekem. Lehet, hogy ti tudtátok, de én nem.

Eddig nem nagyon beszéltem arról, hogy miért is gondolom úgy, hogy mindenkinek kellene futnia. Pedig az érvelésem egyszerű: mert tudsz. Innentől pedig bármi lehetséges. Ne hidd, hogy aki nagy távokat képes lefutni, aki bajnokságokat nyer, aki világcsúcsokat dönget, aki ultrát teljesít, az más, mint te. Nem más, csak már rájött, mire is képes. Te meg még nem. Nem is csak szorgalomról, meg kitartásról van itt szó, amiről sokat hallunk sportolás kapcsán. Hanem kíváncsiságról. Téged kicsit sem érdekel, hogy ha odaszánnád magad, mire lennél képes? Nem kúszott még be a gondolataid közé az, hogy ha összeszednéd a gondolataidat, erődet, és felhúznád azt a bizonyos cipőt, meddig mennél? Hogy ha megnéznél egy pár hetes edzéstervet, mire jutnál?

Nos, engem érdekelt.

Februárban még azt gondoltam, életem legnagyobb kalandjára indulok a híres spanyol nyolcszáz kilométeres útra. Életem egy nehéz, de nagyon tanulságos időszakán, hónapjain voltam túl. Lelkileg már erősödtem, egyre jobban körvonalazódtak a kis lelki izmaim. Már nem tudnám megmondani, hogy a nehéz időszakot hogyhogy kezdetektől végigkísérte az edzés, de valamiért ekkor kezdtem erre is odafigyelni - életemben először. Ekkor még nem nagyon futottam. Időnként kimentem, de a fő mozgás nem ez volt.

Amikor testileg-lelkileg erősnek éreztem magam és ráébredtem, hogy már kint vagyok a gödörből, egyszerűen borzasztó kíváncsi lettem, mire vagyok még képes. Ha te kapnál egy új biciklit, nem szeretnéd rögtön kipróbálni? Így voltam én is a kis izmaimmal. Éppcsak épülgettek, de úgy éreztem, még sose voltam ilyen erős. Ki akartam próbálni őket. Az El Caminón. Teljes erőbedobással készültem erre, már megvolt a felszerelésem java, és mind a négy repjegyem. Aztán - Covid. Márciusban jöttem rá, hogy ebből semmi nem lesz. Minden jegyet visszaváltottam, a holmikat szomorúan söpörtem a szekrény hátuljába. Otthonmaradás. 

De a mehetnék, a kíváncsiság bennem maradt. Így kezdtem el komolyan venni a futást. Hát ennyi történt.

Látod? Nem vagyok különleges. Nem születtem különösen hosszú lábakkal, nincs nagy sportmúltam, nem voltam kiszemelt futó gimiben. Nagyon sok felnőtt magyar bajnokunk kezdte ugyanígy, huszon- vagy harmincéves korában. Ez annyira gyakori. Mindenkinek van egy “így mentem ki először futni, és így kaptam rá”-története. És ne hidd, hogy ezek olyan csodákról szólnak, hogy “felhúztam a régi converse-emet, és elfutottam vele a tíz kilométerre lévő boltig, és vissza”. Dehogy. 

Ezek a kezdő, kulcsfontosságú futások általában rövidek. Kívülről nézve jelentéktelenek. Utólag megmosolygtató felszerelésben, elnyűtt cipőben, túl vastag, oda nem való pulcsiban, alvópólóban, mackónadrágban. Sután, kezdőn. Szégyenlősen. Mégis, ezek a méterek, talán kilométerek azok, amik után megálltunk, és alig akartuk elhinni. Egyszerre voltunk boldogok, felszabadultak, meglepettek. A szívünk a torkunkban dobogott, a pulzusunk az egekben, a mosolyunk a fülünk mögött. Egy kezdő futó liheg a futópálya, erdő, utca végén boldogan, és körülötte megy tovább az élet. Nem zengett a kórus, nem indult el egy győzedelmi filmzene egyikünknél sem. Ne gondold, hogy odajött valaki leszerződtetni, vagy felajánlotta, hogy innentől edzeni fog minket, mert amit épp látott, olyan száz évben egyszer születik. Dehogy. Semmi nem történt. Senki nem gratulált. Mi viszont, még ha csak belül is, de óriási vigyorral az arcunkon mentünk haza, mert rájöttünk, mire is vagyunk képesek. Legyen az egy kilométer, vagy öt, vagy tíz, vagy fél óra kocogás. Valamire képes vagyok, amiről addig fogalmam sem volt. Ha ez így a semmiből sikerült, mi mehetne még?

Ez mindannyiunk története. És tudod, mi mehetne még? Bármi. Innentől már nemcsak kíváncsiság, hanem edzésterv is kell. És bizony a kitartás, a szorgalom. Láttál már internetes edzéstervet? Megnyugtatlak: nem két óra futással indul, sőt. Egy kezdőnek nincs más dolga, mint egy neki megfelelő tervet keresni, és lépésről lépésre betartani. Könnyű, rövid távokkal, rövid idővel fog kezdődni, akár gyaloglás és futás váltakozásával. Hogy úgy mondjam, nem fog fájni. Tényleg nem. Nem arra van, hogy elriasszon, hogy megutáltassa veled a világ egyik legkirályabb sportját. Hanem arra, hogy sérülésmentesen, biztonsággal elindítson életed legeslegnagyobb kalandjára: a benned lévő erő felfedezésére. Sokkal, de sokkal több vagy, mint gondolnád. Nem hiszel nekem? Oké. Te tudod, mit hagysz ki. De remélem, ha így döntesz, azért még motoszkálni fog a fejedben, hogy mi lett volna, ha. És ugye - azt sosem jó a levegőben hagyni.