Where the streets have no name
2020. 11. 13. (vagyis 14., mert elmúlt éjfél)
4. napja mindennap futok. Ez nem jellemző, mert egy-két naponta szoktak pihenők lenni. De most a hétfői teljesítménydiagnosztika miatt szombaton és vasárnap nem fogok futni, ezért tegnap és ma futottam a csütörtöki, szombati és vasárnapi adagot, egyben. Nem tudom, jó ötlet volt-e, de ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak a heti kilométerszám tartására.
Ha igazán őszinte akarok lenni - márpedig a saját naplómban miért ne lennék az - még mindig csodának tartom, ami velem történik. Aki lettem.
Hogy a testem már a legjobb barátom. Sőt, ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. A testem valaki, akivel barátkozom. A testem valaki, aki elvisz elképesztő messzeségekbe, és visszahoz. Sőt. Sosem hagy cserben. Akkor sem, mikor én már azt hinném, vége, elhagy. Hűséges. Nem áll meg. Visz tovább, biztat, kitart mellettem. A testem és én - tehát ÉN - elérjük a céljainkat. Erősek vagyunk. Elképesztő erősek. Hogy gondoltam volna-e egy évvel ezelőtt, hogy egy év múlva a Rákóczi-hídon fogok átfutni megkönnyebbülve, hogy a megszokott hidamon mehetek végre át a koszos Petőfi-híd után egy laza tíz kilométerre? Hogy a távok, tempók, heti edzésszámok inflálódni fognak, és egyszercsak már a több tíz kilométerek nem ijedelmet és csodálatot, hanem megszokást váltanak ki belőlem? Hogy könnyedén tudok futni bármikor egy félmaratont?
Néha, amikor elégedetlen vagyok a testem bizonyos részeivel, még mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy mi is történt. Hogy mire képesek ezek az izmok, ez a bőr, ezek a szövetek, ezek az ízületek. Lehet, hogy nem fotosopolt magazinborítók, de valódiak. Olyannyira, hogy bármikor elvinnének a város végéig és vissza, bármikor kimentenének a bajból. Itt és most, ha elhatároznám magamat, maratont futnának. Nem számít, hogy még nem készültem fel rá és lassan, fájdalmak árán tudnám csak teljesíteni, de megtennék értem. Nem hazudtolnák meg magukat. Célba vinnének. Olyan messzire és olyan könnyedén tudnék futni ezzel a testtel, hogy a nem futó ismerőseim mind megilletődötten hümmögnének. De csak azért, mert ők maguk nem futnak. Nem tudják, hogy ez milyen könnyű. Magától értetődő.
Álljunk meg, kérem, egy pillanatra, és adózzunk csodálattal az emberi test, Isten ezen elképesztő, páratlan alkotása felett, ami nekünk adatott. A testnek, amit használhatunk jóra, rosszra, amivel törődhetünk, amit elhanyagolhatunk, amivel az egekbe repülhetünk vagy önmagunk megcsúfolása lehetünk, amit megjutalmazhatunk vagy amit kétségbe dédelgethetünk. Vagy amivel lehetünk Isten katonái, amivel megpróbálhatunk igazán hozzá hasonlatosak lenni. Valahol olvastam, hogy sportolás közben az ember a tökéletességre törekszik, azaz hogy Istenre hasonlítson, hiszen ő a saját képére teremtett minket. Én hiszem, hogy ez igaz. Hogy minden lépéssel, kilométerrel, versennyel közelebb kerülünk hozzá. Hogy ő gyönyörködik bennünk, ahogy minden fájdalom, gyengülés, szellemi-lelki erőlködés ellenére továbbmegyünk, győzedelmeskedünk a test felett, ahogyan Jézus is tette. Bár közel sem olyan a fájdalom és a győzelem, mint az övé, de egyre közelebb és közelebb érezzük magunkat hozzá, ahogyan megyünk mindig, mindig tovább.
Ahogyan ott megyünk, a saját, utánozhatatlan, kényelmes tempókban, megszűnnek a föld korlátai. Csak a ritmusunk, a világ egyik legtermészetesebb mozgása, a futólépések működnek. A testünk egyedül a lelkünkkel és a szellemünkkel, és hárman mennek előre. Gyorsabban, mintha sétálnának, fókuszáltabban, mintha bandukolnának, de elég lassan ahhoz, hogy még tudjanak figyelni.
Ha egyszer futós film - vagy bármilyen film - készül rólam, szeretném, ha a nyitó jelenet egy hajnali futás lenne U2 - Where the streets have no name aláfestő zenéjével, ahogyan felébred minden. Hiszem, hogy megérdemli Isten alkotása ezt a zenét. Emberektől, embereknek.
Így tisztelgünk mi, emberek itt a földön egymás kiemelkedésének, tálentumának, amit Istentől kaptunk.
Előre. Egyik, a másik után.
4. napja mindennap futok. Ez nem jellemző, mert egy-két naponta szoktak pihenők lenni. De most a hétfői teljesítménydiagnosztika miatt szombaton és vasárnap nem fogok futni, ezért tegnap és ma futottam a csütörtöki, szombati és vasárnapi adagot, egyben. Nem tudom, jó ötlet volt-e, de ez tűnt az egyetlen értelmes megoldásnak a heti kilométerszám tartására.
Ha igazán őszinte akarok lenni - márpedig a saját naplómban miért ne lennék az - még mindig csodának tartom, ami velem történik. Aki lettem.
Hogy a testem már a legjobb barátom. Sőt, ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején. A testem valaki, akivel barátkozom. A testem valaki, aki elvisz elképesztő messzeségekbe, és visszahoz. Sőt. Sosem hagy cserben. Akkor sem, mikor én már azt hinném, vége, elhagy. Hűséges. Nem áll meg. Visz tovább, biztat, kitart mellettem. A testem és én - tehát ÉN - elérjük a céljainkat. Erősek vagyunk. Elképesztő erősek. Hogy gondoltam volna-e egy évvel ezelőtt, hogy egy év múlva a Rákóczi-hídon fogok átfutni megkönnyebbülve, hogy a megszokott hidamon mehetek végre át a koszos Petőfi-híd után egy laza tíz kilométerre? Hogy a távok, tempók, heti edzésszámok inflálódni fognak, és egyszercsak már a több tíz kilométerek nem ijedelmet és csodálatot, hanem megszokást váltanak ki belőlem? Hogy könnyedén tudok futni bármikor egy félmaratont?
Néha, amikor elégedetlen vagyok a testem bizonyos részeivel, még mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy mi is történt. Hogy mire képesek ezek az izmok, ez a bőr, ezek a szövetek, ezek az ízületek. Lehet, hogy nem fotosopolt magazinborítók, de valódiak. Olyannyira, hogy bármikor elvinnének a város végéig és vissza, bármikor kimentenének a bajból. Itt és most, ha elhatároznám magamat, maratont futnának. Nem számít, hogy még nem készültem fel rá és lassan, fájdalmak árán tudnám csak teljesíteni, de megtennék értem. Nem hazudtolnák meg magukat. Célba vinnének. Olyan messzire és olyan könnyedén tudnék futni ezzel a testtel, hogy a nem futó ismerőseim mind megilletődötten hümmögnének. De csak azért, mert ők maguk nem futnak. Nem tudják, hogy ez milyen könnyű. Magától értetődő.
Álljunk meg, kérem, egy pillanatra, és adózzunk csodálattal az emberi test, Isten ezen elképesztő, páratlan alkotása felett, ami nekünk adatott. A testnek, amit használhatunk jóra, rosszra, amivel törődhetünk, amit elhanyagolhatunk, amivel az egekbe repülhetünk vagy önmagunk megcsúfolása lehetünk, amit megjutalmazhatunk vagy amit kétségbe dédelgethetünk. Vagy amivel lehetünk Isten katonái, amivel megpróbálhatunk igazán hozzá hasonlatosak lenni. Valahol olvastam, hogy sportolás közben az ember a tökéletességre törekszik, azaz hogy Istenre hasonlítson, hiszen ő a saját képére teremtett minket. Én hiszem, hogy ez igaz. Hogy minden lépéssel, kilométerrel, versennyel közelebb kerülünk hozzá. Hogy ő gyönyörködik bennünk, ahogy minden fájdalom, gyengülés, szellemi-lelki erőlködés ellenére továbbmegyünk, győzedelmeskedünk a test felett, ahogyan Jézus is tette. Bár közel sem olyan a fájdalom és a győzelem, mint az övé, de egyre közelebb és közelebb érezzük magunkat hozzá, ahogyan megyünk mindig, mindig tovább.
Ahogyan ott megyünk, a saját, utánozhatatlan, kényelmes tempókban, megszűnnek a föld korlátai. Csak a ritmusunk, a világ egyik legtermészetesebb mozgása, a futólépések működnek. A testünk egyedül a lelkünkkel és a szellemünkkel, és hárman mennek előre. Gyorsabban, mintha sétálnának, fókuszáltabban, mintha bandukolnának, de elég lassan ahhoz, hogy még tudjanak figyelni.
Ha egyszer futós film - vagy bármilyen film - készül rólam, szeretném, ha a nyitó jelenet egy hajnali futás lenne U2 - Where the streets have no name aláfestő zenéjével, ahogyan felébred minden. Hiszem, hogy megérdemli Isten alkotása ezt a zenét. Emberektől, embereknek.
Így tisztelgünk mi, emberek itt a földön egymás kiemelkedésének, tálentumának, amit Istentől kaptunk.
Előre. Egyik, a másik után.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése