Setteveli

Fel szeretném hívni. Annyiszor. Kilépek az ajtón, és nyúlok a telefonomért. Többször, mint amikor élt. Felhívni, elmesélni neki mindent. És hallani, hogy hallgat. Hallgatni a hallgatását, azt a csodálatos figyelmét, amivel mindig megnyugtatott, mindig ott volt nekem. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy minek kapcsán. Mindig aggódott értünk, ezért mindig örült, ha felhívtuk ezzel-azzal. Írok róla. Rossz érzés. Leírom valakinek egy-két apró tulajdonságát, mintha meg tudnám fogni a lényét. Itt virítanak, égnek a szavak, mintha lenne értelme próbálkozni vele, hogy körüljárjam. Pedig ő megfoghatatlan, leírhatatlan, összefoglalhatatlan, csodálatos, szerető, óvó, melegszívű. Tudom, mindenki nagymamája ilyen. És mindenkié különb a számára. Ő egy arisztokrata volt. Többet tudott egy szem diploma nélkül, mint én valaha is tudni fogok. És mindent érzett, amit egy élet során lehet. Egy kislány bújt meg benne, és egy nagylelkű nő és nagymama volt, kitartó feleség és anya. Reménytelen szerel