Setteveli

Ez a futóhimnuszom jelenleg (nagyjából szeptember óta). Valahányszor kimegyek a házból ebben az őrült évben, és nem futok, de a futós listámat hallgatom, valami furcsa mocorgás fog el. Kicsit kényelmetlen érzés, mert mehetnékem lesz, és a futásnak már a gondolata, emléke is bizsergetni kezd. Mindig legyintek ilyenkor, mert mit lehet kezdeni ezzel az érzéssel, ha az ember épp igyekszik valahová utcai ruhában. Semmit. Nem fogok elkezdeni futni csak úgy. Szerte a világban szelte a lábam Már az országutak porát Öröm és bánat, egyszerre jártak Mint az ujjak a zongorán Fejem fölött köröztek keselyűk Az életem sosem egyszerű Göröngyös út sötét éjjelén Porszem vagyok, aki majd révbe ér Mostanában, különösen az utóbbi, teljesen őrülten korlátozott hetekben ez az érzés sokkal intenzívebb lett, és valami tudatosult is mellé. Az a szó jutott eszembe, hogy futódepresszió. Nem, nekem ez nem azt jelenti, hogy alábbhagyott a futással kapcsolatos motivációm, hanem ellenkezőleg - egy ideje úgy érzem, cs

Óriási tükröm van. Egy hatalmas beépített szekrény csupa tükörborítással. Irigylésre méltó, igaz? Hogy minden nap minden percében láthatom magam, sőt ha szeretném, minden pillanatban is (nem szeretném). Megszoktam már, ezért nem érzem a kísértést. Tegnap, ahogyan készülődtem fürödni és módszeresen vettem le mindent, késztetést éreztem, hogy alaposan tükörbe nézzek. Valami furcsán nyugodt, ítélkezésmentes hangulat szállt meg. Leültem a tükör elé a földre egy plédre anyaszült meztelenül, és körülnéztem. Érdekes, hogy hobbisportolóként azt gondolná a legtöbb ember, hogy elégedett vagyok magammal teljesen. Pedig ha valami, akkor a futás egyáltalán nem garantál hibátlan külsőt. Bőven vannak testrészeim, amiket nem szeretek, és amiknek a tökéletlenségeit túl sokszor látom ebben az óriásban. Amikkel mindig is szenvedtem, és megszoktam, hogy rajtam ez igen-igen tökéletlen másokhoz képest. Haha, nagyon, nagyon nem tökéletes. De ahogy sikerült magamat bántás nélkül nézegetnem, hátradőltem az ágy