1in2

Óriási tükröm van.

Egy hatalmas beépített szekrény csupa tükörborítással. Irigylésre méltó, igaz? Hogy minden nap minden percében láthatom magam, sőt ha szeretném, minden pillanatban is (nem szeretném). Megszoktam már, ezért nem érzem a kísértést.

Tegnap, ahogyan készülődtem fürödni és módszeresen vettem le mindent, késztetést éreztem, hogy alaposan tükörbe nézzek. Valami furcsán nyugodt, ítélkezésmentes hangulat szállt meg. Leültem a tükör elé a földre egy plédre anyaszült meztelenül, és körülnéztem.

Érdekes, hogy hobbisportolóként azt gondolná a legtöbb ember, hogy elégedett vagyok magammal teljesen. Pedig ha valami, akkor a futás egyáltalán nem garantál hibátlan külsőt. Bőven vannak testrészeim, amiket nem szeretek, és amiknek a tökéletlenségeit túl sokszor látom ebben az óriásban. Amikkel mindig is szenvedtem, és megszoktam, hogy rajtam ez igen-igen tökéletlen másokhoz képest. Haha, nagyon, nagyon nem tökéletes.

De ahogy sikerült magamat bántás nélkül nézegetnem, hátradőltem az ágyam oldalára, kényelmesen, mindenféle póz nélkül. És rájöttem, hogy ha lenézek magamra, egészen mást látok, mint a tükörben. Máris egy torzítás, ahogyan látjuk magunkat és ami a tükör szerinti - egyébként jobb - valóság. De ami a tényleges megértés volt, az csak ezután következett. Újra felfogtam azt, amit néha-néha sikerült már korábban is: a testem a szövetségesem.

Lehet, hogy lehetne vékonyabb, izmosabb, nyomhatna kevesebbet, de hol számít mindez, ha megszámolni sem tudnám, mennyiszer segített már engem? Mennyi harcot küzdött meg velem, vagy “ellenem”? Ez a test, ezek a karok, ezek a lábak annyit cipekedtek már velem, annyiszor vittek tovább az úton. Ez a szervezet annyi vírust küzdött már le hősiesen. Hónapokig tartó krónikus alvászavarban sem omlott össze, és utolsó cseppig kifacsarta magából, amit tudott, hogy a munkahelyemen ettől még jól teljesítsek. Aztán volt ereje meggyógyulni ebből. Annyiszor bocsátotta már meg azt is, hogy nem vigyáztam rá. “Soha többet nem iszom” - ismerős? Utána milyen hamar ittál megint? Egy hónapig sikerült már józannak maradni? És hányszor tett szemrehányást a tested amiatt, hogy már megint itt tartasz? Úgy éreztem tegnap, mintha a testünk csodájával is próbálná Isten megmutatni nekünk az ő kegyelmét és hatalmasságát. A földi testünk is olyan kegyes és segítőkész velünk, mint ő a Mennyben. 

Lindsey Vonn, sokszoros sí világbajnok, egy élő legenda posztolt egyszer instára egy képsorozatot, amiben a nyári fotóin úgy kapták el, hogy látszik a fenekén a narancsbőre vagy a bőrredők a hasán. Csupa előnytelen fotó. Azt írta, hogy nem érdekli, mert ennek az erős testnek elképesztő sok mindent köszönhet. És igaza van.

Pontosan ezt éreztem én is. Haragudhatok a hasamra, fenekemre, combomra, vállaimra - vagyis magamra, amiért nincs elég akaraterőm, hogy tökéletesre csiszoljam őket. Meg akár meg is köszönhetném neki, hogy akkora jóarc, hogy minden érzelmi nassolás, ünnepi rosszullétig evés, berúgás, kialvatlan edzés ellenére nem vágott még pofon, hanem jön velem. Minden túlhajtás ellenére, ha el is kapok valamit, csak látszatnáthás lesz és türelmetlenül várja, hogy mehessünk megint futni. Egy pásztorkutya lélekben, akit nem lehet kifárasztani. Tényleg, akkora jóarc, hogy hihetetlen. Meg sem érdemeljük az egészséges testünket, mert nem bánunk vele jól. Néha össze-vissza eszünk, nem pihenünk eleget, sokszor minden más fontosabb, mint a mérték - legyen az edzés, vagy épp tunyulás, alvás, bulizás, evés, ivás, meleg, hideg, fájdalom, betegség. Csak megyünk, és amikor a testünk behúzza a vészféket, megállunk egy pillanatra, és amint magához tért kicsit, hajtjuk tovább. Ő meg jófej, és jön velünk.

Nem is értjük, hogyan működik. Milyen parancsokat ad magának, hogyan koordinál, mi miért van, sokszor orvosok is csak találgatnak. De ami egyik nap fáj, másnap már jól van. A maga varázslatos, titokzatos módján küzd a támadásokkal, harcol a rossz döntéseinkkel, szurkol a mélyponton, meghal és feltámad, kizsigereli magát és pár perc múlva mégis nevetve ér velünk a célba. Sosem maga érdekli, nem önző. Értünk van. Amit az elménkkel kitalálunk, azt teszi. Hűséges, kegyelmes, feltétel nélkül szerető. Pont, mint Isten. Csak Isten még ennél is ezerszer inkább ez mind, és még sok minden. 

Végignéztem magamon, alaposan, direkt nem a legelőnyösebb pózban, hanem összegörnyedve, teljesen őszintén. Igen, láttam, hogy mennyi tökéletlenség van. De kicsit sem zavart. Hanem hálás voltam. Hogy egészséges vagyok, hogy sportolhatok, hogy működöm. Hogy a legnagyobb problémám némi hiúsági kilók. Hogy ugrabugrálhatok, erősíthetek, nyújthatok, hogy engedi ez a test, hogy feszegessem a határait. Hogy a fájdalmak varázslatos módon elmúlnak. Hogy a testem minden, nem szándékos, de kifejezetten ellene irányuló támadást elnéz. Velem van, élni akar, bármi áron. Mert ez az igazi szövetség. Te és a tested, mindig előre. Köszönd meg neki, hogy van, hogy mennyi mindenen végigjött már veled. Szeretgesd meg.

Lenéztem magamon újra a tükör helyett, és elmosolyodtam. A tökéletlenség közepette, a hasam legtetején, a sportmelltartó alja miatt nyár óta van egy heg. Akkor a meleg a futás közben kimarta, azóta pedig valahányszor begyógyult és halványulásnak indult, egy-egy újabb futás újra felszakította. Lehet, hogy már mindig ott lesz, amíg futok. Annyira szeretem ezt a heget. A legjobb tetkó. Mert négy centiben elmesél úgy ötszáz kilométert.

—————

A margóra: 

Szabó Lőrinc: A tükör vallomása

– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör.

Beszélj magadról: felelj neki, tükör!

– Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, mindent mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger színe,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,

sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néha barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak árnyéka annak, ami vagy.

– Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tükör

Szólj még magadról: felelj neki, tükör!

– Égsz, átgyúlok, és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel, s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tükör vagyok, nem sejted, míly csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,

nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, tmint a pillanat,
kihullsz, nyomtalanul, üresen, bután,
mint az öröklétből fa földi árny.