Csütörtök van. (Félmaraton I. rész)
Csütörtök van. Vasárnap félmaraton. Ma volt az utolsó előtti futásom a nagy nap előtt. Csak 5 kilométer volt, de feszülten futottam. Miközben ezt írom, is feszülök, mert annyi minden van bennem, és hirtelen úgy érzem, rám nehezedik egy nyomás.
Mert annyi mindenről szerettem volna írni vasárnap előtt. Szerettem volna elmesélni, mi mindent jelent nekem a futás, mit tett értem, mit változtatott rajtam, és hogy egyáltalán honnan indult, és még inkább, hogyan jutott ide. Boncolgatni a magam számára, és elmesélni a nagyvilágnak, mint egy lélek szépségesen bejárt útját. Futás közben már egy-két hete érlelődtek bennem ezek a gondolatok és csodaszépen kibontott mondatokká alakultak. De persze amikor hazaérek és leülök, hogy leírjam őket, már csak érzések és emlékek. Semmi szép mondat. Saját magamat nyomom, hogy valami őszintét, kedveset és szép ívűt alkossak vasárnapra, és ehelyett itt szorongok, és tördelem a kezem, hogy hogy is kezdjek neki. Mik is voltak azok a szép, csillogó fonalak, amikből a futással kapcsolatos gondolataimat szőttem hosszú kilométereken át. Elkezdem hát valahol. Azzal, hogy hogy érzem magam.
Csak két héttel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ez a félmaraton most lesz. Csak akkor esett le, hogy amiért három hónapja edzek, annak a gyümölcsét most learathatom. És mégis, ez a gyümölcs, ez a trófea, ennek a gondolata nem tölt el örömmel. Ahogy teltek a napok, fogytak - és egyre rövidebbek lettek - a nagy napig hátralevő edzések, és mindeközben zajlott az élet - munka, programok - nem vettem rögtön észre, ami egyébként a futások alatt egészen tisztán megfogalmazódott, de utána a zuhannyal le is mostam magamról: hogy közeledek valaminek a végéhez, és ezt veszteségként élem meg. Kezdtem nemcsak izgatott, hanem bánatos, sőt gyászoló is lenni, ha a vasárnapra gondoltam.
Történt ugyanis valami, amire szerintem nemcsak én, hanem senki nem számított. Valami, amit csak úgy elkezdtem, észrevétlenül fontos lett nekem, fontosabb egyre több mindennél. És még csak nem is tudom, miért kezdtem.
Amikor beütött a járvány és elkezdődtek a korlátozások, még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni. Akkor még csak azt gondoltam, hogy ha már beneveztem a félmaraton váltóra, le is futom aznap, még ha a verseny el is maradt. Hatalmas mérföldkőnek éreztem, hogy le tudtam futni 10 kilométert, és nagyon büszke voltam rá. A mai napig nem tudom, honnan, miért jött utána az ötlet, hogy akkor a következő cél a félmaraton lesz. Csak fogtam és letöltöttem az első edzéstervet, amit találtam. Beírtam 7-8 hétre előre minden edzést a telefonomon lévő naptárba, és egy másodpercig se merült fel bennem, hogy ennek van-e értelme. Azt hiszem, ekkor kezdtem sokkal nagyobb, sőt teljes érdeklődéssel a futás felé fordulni. Mintha addig csak udvarolt volna, én meg kérettem magam, azzal az edzéstervvel pedig elcsattant az első csók. És, ahogyan azt a közepesen igényes lektűrökben írni szokták: onnantól nem volt megállás.
Edzővel futó ismerősömet faggattam folyamatosan mindenről. Runner’s worldöt olvastam, futóórákat és felszereléseket csereberélő csoportokba kerültem be, edzésterveket nézegettem, a neten bújtam mindenféle cikket a témában. Szivacs módjára szívtam magamba mindent, mert minden teljesen új is volt. Értelmet nyert a futókon látott óra, megtudtam, mi az a pulzuskontrollos edzés, megtudtam, hogy eleve lehet többféle tempóban futni, sőt, csak úgy lehet eredményesen készülni.
Életemben először futottam sprintváltókat, hosszú könnyűeket, normál tempót, sprint és könnyű váltót. Egyedül ízlelgettem, hajtottam ezeket végre. Minden edzés egy kaland volt, sosem tudtam előre, mit hogyan fogok bírni, mit fogok túlteljesíteni, sőt hogy egyáltalán helyesen csinálom-e, amit kell. Az első résztávos edzésemnél éppen otthon voltam a dimbes-dombos Őrségben. Kijött velem az erdőbe a kutyánk, egy óriási mozgásigényű, kifáraszthatatlan border collie. Szinte láttam rajta, ahogyan új tisztelet ébred benne irántam, miközben kicsit magához hasonlóan bolondnak néz, ahogy egy száz méteres szakaszon futok oda-vissza, miközben folyton megállok egy kis időre, aztán újra nekilendülök. Ő pedig, bár nem érti, de fut, aztán visszafordul velem, újra meg újra.
Futóórákat böngésztem megállás nélkül, összehasonlítottam, mérlegeltem, drágálltam, használtakat latolgattam, személyesen megnéztem. Végül azóta sem vettem még.
Frissítési technikákról és táplálkozásról olvastam, és néhány futásnál magam is teszteltem, hogyan reagálok, és meddig bírom nélküle. Mivel se futóövem, se futózsákom nincs, ezért nem tudtam magammal vinni frissítőt. A hosszú edzéseknél hazafutottam 12 kilométer körül, a kapuban megállítottam az appot, beszaladtam, magamba zúdítottam négy-öt deci vizet és egy fél üveg izotóniás italt, kifújtam a levegőt és már indítottam is tovább az appot, folytattam a futást.
Mert annyi mindenről szerettem volna írni vasárnap előtt. Szerettem volna elmesélni, mi mindent jelent nekem a futás, mit tett értem, mit változtatott rajtam, és hogy egyáltalán honnan indult, és még inkább, hogyan jutott ide. Boncolgatni a magam számára, és elmesélni a nagyvilágnak, mint egy lélek szépségesen bejárt útját. Futás közben már egy-két hete érlelődtek bennem ezek a gondolatok és csodaszépen kibontott mondatokká alakultak. De persze amikor hazaérek és leülök, hogy leírjam őket, már csak érzések és emlékek. Semmi szép mondat. Saját magamat nyomom, hogy valami őszintét, kedveset és szép ívűt alkossak vasárnapra, és ehelyett itt szorongok, és tördelem a kezem, hogy hogy is kezdjek neki. Mik is voltak azok a szép, csillogó fonalak, amikből a futással kapcsolatos gondolataimat szőttem hosszú kilométereken át. Elkezdem hát valahol. Azzal, hogy hogy érzem magam.
Csak két héttel ezelőtt tudatosult bennem, hogy ez a félmaraton most lesz. Csak akkor esett le, hogy amiért három hónapja edzek, annak a gyümölcsét most learathatom. És mégis, ez a gyümölcs, ez a trófea, ennek a gondolata nem tölt el örömmel. Ahogy teltek a napok, fogytak - és egyre rövidebbek lettek - a nagy napig hátralevő edzések, és mindeközben zajlott az élet - munka, programok - nem vettem rögtön észre, ami egyébként a futások alatt egészen tisztán megfogalmazódott, de utána a zuhannyal le is mostam magamról: hogy közeledek valaminek a végéhez, és ezt veszteségként élem meg. Kezdtem nemcsak izgatott, hanem bánatos, sőt gyászoló is lenni, ha a vasárnapra gondoltam.
Tizenkét hét. Három hónap. Heti négy edzés. Heti négy edzés, amit vallásos buzgósággal betartottam és elvégeztem legjobb tudásom szerint - sőt, néha dacból százhúsz-százötven százalékon. Csak úgy, hogy próbálgassam a határaimat. A határaimat, amiket úgy szeretek, védek és alakítgatok. A határaimat, amiket másokkal szemben anyatigrisként védek, és amiket a saját gyengeségeimmel, kifogásaimmal szemben szépen tolok ki.
Történt ugyanis valami, amire szerintem nemcsak én, hanem senki nem számított. Valami, amit csak úgy elkezdtem, észrevétlenül fontos lett nekem, fontosabb egyre több mindennél. És még csak nem is tudom, miért kezdtem.
Amikor beütött a járvány és elkezdődtek a korlátozások, még nem tudtam, hogy ezt fogom csinálni. Akkor még csak azt gondoltam, hogy ha már beneveztem a félmaraton váltóra, le is futom aznap, még ha a verseny el is maradt. Hatalmas mérföldkőnek éreztem, hogy le tudtam futni 10 kilométert, és nagyon büszke voltam rá. A mai napig nem tudom, honnan, miért jött utána az ötlet, hogy akkor a következő cél a félmaraton lesz. Csak fogtam és letöltöttem az első edzéstervet, amit találtam. Beírtam 7-8 hétre előre minden edzést a telefonomon lévő naptárba, és egy másodpercig se merült fel bennem, hogy ennek van-e értelme. Azt hiszem, ekkor kezdtem sokkal nagyobb, sőt teljes érdeklődéssel a futás felé fordulni. Mintha addig csak udvarolt volna, én meg kérettem magam, azzal az edzéstervvel pedig elcsattant az első csók. És, ahogyan azt a közepesen igényes lektűrökben írni szokták: onnantól nem volt megállás.
Edzővel futó ismerősömet faggattam folyamatosan mindenről. Runner’s worldöt olvastam, futóórákat és felszereléseket csereberélő csoportokba kerültem be, edzésterveket nézegettem, a neten bújtam mindenféle cikket a témában. Szivacs módjára szívtam magamba mindent, mert minden teljesen új is volt. Értelmet nyert a futókon látott óra, megtudtam, mi az a pulzuskontrollos edzés, megtudtam, hogy eleve lehet többféle tempóban futni, sőt, csak úgy lehet eredményesen készülni.
Életemben először futottam sprintváltókat, hosszú könnyűeket, normál tempót, sprint és könnyű váltót. Egyedül ízlelgettem, hajtottam ezeket végre. Minden edzés egy kaland volt, sosem tudtam előre, mit hogyan fogok bírni, mit fogok túlteljesíteni, sőt hogy egyáltalán helyesen csinálom-e, amit kell. Az első résztávos edzésemnél éppen otthon voltam a dimbes-dombos Őrségben. Kijött velem az erdőbe a kutyánk, egy óriási mozgásigényű, kifáraszthatatlan border collie. Szinte láttam rajta, ahogyan új tisztelet ébred benne irántam, miközben kicsit magához hasonlóan bolondnak néz, ahogy egy száz méteres szakaszon futok oda-vissza, miközben folyton megállok egy kis időre, aztán újra nekilendülök. Ő pedig, bár nem érti, de fut, aztán visszafordul velem, újra meg újra.
Futóórákat böngésztem megállás nélkül, összehasonlítottam, mérlegeltem, drágálltam, használtakat latolgattam, személyesen megnéztem. Végül azóta sem vettem még.
Frissítési technikákról és táplálkozásról olvastam, és néhány futásnál magam is teszteltem, hogyan reagálok, és meddig bírom nélküle. Mivel se futóövem, se futózsákom nincs, ezért nem tudtam magammal vinni frissítőt. A hosszú edzéseknél hazafutottam 12 kilométer körül, a kapuban megállítottam az appot, beszaladtam, magamba zúdítottam négy-öt deci vizet és egy fél üveg izotóniás italt, kifújtam a levegőt és már indítottam is tovább az appot, folytattam a futást.
Kiderült, hogy futás után jó ideig nem bírok enni, pedig állítólag fél-egy órán belül vissza kellene tölteni a glikogén-raktárakat. Ezért két-három órával később erőltetek valamit magamba. Esti futóként előfordult, hogy hosszú futás után el is felejtettem már aznap enni, és másnap egy újfajta rosszullétet ismerhettem meg. Ez nem szimpla éhség, hanem egy kába gyengeség, ami nem hasonlít semmihez, amit eddig ismertem. Nem alacsony vércukor, nem remegés, nem frontérzékenység, hanem olyan, mintha az egész tested azt üvöltené: adj enni, és nézz szembe a dühömmel. És hiába faltam be, amit csak bírtam, nem állított helyre teljesen aznapra. Ekkor tanultam meg, hogy muszáj valamit beerőltetni még akkor, mert különben elromlik az egész másnap.
Ha már másnap, az alkohollal is el kellett számolnom. A korlátozások vége felé egyre több közös ivásra lett alkalom, és éreztem, hogy nagyon nem tesznek jót az edzéseimnek. Nem változott a teljesítményemen, de nem tudtam rendesen kipihenni az edzéseket, és mivel a futásba mindent beleadtam, utána kimerülten kóvályogva tettem a többi dolgomat. Az ivás is egy olyan dolog lett, amit a futáshoz igazítottam és fel sem merült bennem, hogy fordítva is lehetne. Nincs kompromisszum. Ez sokkal fontosabbá vált, mint egy görbe este.
Lubics Szilvi könyvét faltam, vele készült interjúkat hallgattam, megnéztem az Ultrát és maratonos dokumentumfilmeket. Ensport podcasteket hallgattam. Egyre több hazai futót ismertem meg és kezdtem el követni Instán. Gyakorlatilag minden szabad percemet ki tudtam volna tölteni futós témákban való tájékozódással, és akkor sem untam volna meg. Egyszer csak mindenhol, mindenkivel szívesen beszélgettem erről, és sokszor csak ez járt a fejemben.
A távok és az edzések nehézségei észrevétlenül nőttek, jól volt kialakítva az edzésterv. Egyszercsak már 18 kilométert futottam gond nélkül. Ez volt az utolsó hosszú. Ebből tudtam, hogy a készítők úgy gondolták, ha ezt szépen tudtam teljesíteni, akkor a félmaratonnal sem lesz gond. Már hetekkel a befejezés előtt égtem a vágytól, hogy lefussam a huszonegyet, mert úgyis képes vagyok rá, sőt. Még tovább!
A tempókat fegyelmezetten betartottam, de egyre türelmetlenebb lettem. A könnyű futásokra vonatkozó perc/kilométer időmet 20-30 másodperccel megjavítottam és fokozatosan ezt tekintettem az új alaphelyzetnek. Az így teljesített tizennyolc után azt éreztem, bármeddig el tudnék futni, ha kapok frissítést.
Azt már jó előre megfogalmaztam, hogy utána egy ideig nem szeretnék edzésterv alapján futni, hanem saját érzésre, kalandvágyból teljesíteni, egyre messzebb merészkedni. Szerezni valamilyen felszerelést, amiben tudok magammal frissítést vinni, és futni annyit és olyan gyorsan, ahogy csak bírok.
És ahogy közeledtem a végéhez, már a következő lépésen kezdtem gondolkodni. Annyi ultrás tartalmat olvastam, hogy elkezdtem vágyni valami komolyabbra. Terep. Terep 30 kilométer. Félmaraton időjavítás. Maraton. Terepmaraton. Balboa. Mi lenne, ha átállnék rendszeres terepfutásra? Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben minden szabad percben.
Onnan indultam tehát, hogy miért ne-alapon beneveztem egy félmaraton váltóra. Csak aprócska szárnypróbálgatás, semmi forróvérű nagyravágyás. A futás nem volt pótolhatatlan része az életemnek.
És egyszercsak minden lett. Köré épült, alakult minden.
Nem hagytam ki futást amiatt, mert valamilyen más program, teendő közbejött. De hagytam ki programokat, utasítottam vissza meghívásokat, mert aznap futnom kellett. Ha máshogy nem lehetett megoldani, reggel, ebédszünetben vagy az esti program előtt futottam - még akkor is, ha emiatt később értem oda.
Ahogyan próbálom valahogyan lekerekíteni az írást, nő bennem a hála érzése. Azt hiszem, hogy ezt szeretném mondani mindennel. Hogy hálás vagyok a futásnak, annak, hogy ezt a sportot megismerhettem. Még olyan sokat tudnék írni róla, mi mindent ismertem meg vele.
Ahogyan Lubics Szilvi írja:
Te is hallod belül? Ez a futás szimfóniája.
Ha már másnap, az alkohollal is el kellett számolnom. A korlátozások vége felé egyre több közös ivásra lett alkalom, és éreztem, hogy nagyon nem tesznek jót az edzéseimnek. Nem változott a teljesítményemen, de nem tudtam rendesen kipihenni az edzéseket, és mivel a futásba mindent beleadtam, utána kimerülten kóvályogva tettem a többi dolgomat. Az ivás is egy olyan dolog lett, amit a futáshoz igazítottam és fel sem merült bennem, hogy fordítva is lehetne. Nincs kompromisszum. Ez sokkal fontosabbá vált, mint egy görbe este.
Lubics Szilvi könyvét faltam, vele készült interjúkat hallgattam, megnéztem az Ultrát és maratonos dokumentumfilmeket. Ensport podcasteket hallgattam. Egyre több hazai futót ismertem meg és kezdtem el követni Instán. Gyakorlatilag minden szabad percemet ki tudtam volna tölteni futós témákban való tájékozódással, és akkor sem untam volna meg. Egyszer csak mindenhol, mindenkivel szívesen beszélgettem erről, és sokszor csak ez járt a fejemben.
A távok és az edzések nehézségei észrevétlenül nőttek, jól volt kialakítva az edzésterv. Egyszercsak már 18 kilométert futottam gond nélkül. Ez volt az utolsó hosszú. Ebből tudtam, hogy a készítők úgy gondolták, ha ezt szépen tudtam teljesíteni, akkor a félmaratonnal sem lesz gond. Már hetekkel a befejezés előtt égtem a vágytól, hogy lefussam a huszonegyet, mert úgyis képes vagyok rá, sőt. Még tovább!
A tempókat fegyelmezetten betartottam, de egyre türelmetlenebb lettem. A könnyű futásokra vonatkozó perc/kilométer időmet 20-30 másodperccel megjavítottam és fokozatosan ezt tekintettem az új alaphelyzetnek. Az így teljesített tizennyolc után azt éreztem, bármeddig el tudnék futni, ha kapok frissítést.
Azt már jó előre megfogalmaztam, hogy utána egy ideig nem szeretnék edzésterv alapján futni, hanem saját érzésre, kalandvágyból teljesíteni, egyre messzebb merészkedni. Szerezni valamilyen felszerelést, amiben tudok magammal frissítést vinni, és futni annyit és olyan gyorsan, ahogy csak bírok.
És ahogy közeledtem a végéhez, már a következő lépésen kezdtem gondolkodni. Annyi ultrás tartalmat olvastam, hogy elkezdtem vágyni valami komolyabbra. Terep. Terep 30 kilométer. Félmaraton időjavítás. Maraton. Terepmaraton. Balboa. Mi lenne, ha átállnék rendszeres terepfutásra? Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben minden szabad percben.
És közben érzem, hogy bárhogy is döntök, egy mérföldkőhöz érkezek most. A félmaraton, az már valami. 21 kilométert lefutni nem tud bárki. És főleg nem tud úgy, hogy biztonsággal célba érjen, és ne úgy, hogy egy életre megutálja a futást. Erre felkészülni elköteleződés és rajongás is.Első komoly, becsülettel elvégzett edzéstervem a futásban véget ér, és annak a heti 4, összesen közel 50 edzésnek a folytonossága, amit az elmúlt három hónapban megcsináltam, megszakad. És én a semmiből indultam. Hogy jutottam ide? Mikor történt?
A futás és én egyre szorosabban fogtuk egymás kezét, és most egy pillanatra elszakadunk egymástól. És én izgulok, sőt szorongok, hogy mi lesz utána. Olyan jó volt együtt. Olyan magától értetődő és erős. Hálás vagyok ezért az edzéstervért. És azért, hogy ki tudtam tartani mellette.
Onnan indultam tehát, hogy miért ne-alapon beneveztem egy félmaraton váltóra. Csak aprócska szárnypróbálgatás, semmi forróvérű nagyravágyás. A futás nem volt pótolhatatlan része az életemnek.
És egyszercsak minden lett. Köré épült, alakult minden.
Nem hagytam ki futást amiatt, mert valamilyen más program, teendő közbejött. De hagytam ki programokat, utasítottam vissza meghívásokat, mert aznap futnom kellett. Ha máshogy nem lehetett megoldani, reggel, ebédszünetben vagy az esti program előtt futottam - még akkor is, ha emiatt később értem oda.
Ahogyan próbálom valahogyan lekerekíteni az írást, nő bennem a hála érzése. Azt hiszem, hogy ezt szeretném mondani mindennel. Hogy hálás vagyok a futásnak, annak, hogy ezt a sportot megismerhettem. Még olyan sokat tudnék írni róla, mi mindent ismertem meg vele.
Egy mesélő. Minden alkalommal kinyitja ugyanazt a könyvet, és mesél valamiről, aminél szebbet és izgalmasabbat nem is tudok elképzelni: rólam mesél nekem. Megmutatja, milyen ember vagyok. Valóságosabban, élőbben, színesebben, mint bármi más. Nemcsak mesél, hanem tanítgat is. Türelemre, szeretetre. Tanít ápolgatni, előrenyomni, legyőzni, amikor kell, biztatni, amikor az kell, kitartásra, megfeszülésre ösztönözni, amikor arra van szükség.Mert amikor futsz, egyedül vagy. Bármi történik, egyedül kell megoldanod. Te vagy az egyetlen lehetőséged bármire. És ezzel a lehetőséggel élni - egy életen át érdemes. A futás pedig egy életen is képes átvinni már néhány óra alatt is.
Ahogyan Lubics Szilvi írja:
“Mindenemet otthagytam az úton, hogy ideérhessek. Lelkemet, testemet. A lelkem meztelenre vetkőzött az út során, úgy tisztult meg. Megszülettem, éltem, meghaltam, újjászülettem. Másfél napba sűrítve megéltem szinte mindent, amit lehet. Egy egész életet. És halált. A testemet végletekig meggyötörtem, kihasználtam, az utolsó sejtemig kifacsartam belőle mindent, most mégis olyan erősnek érzem, mint még soha. Ezért jöttem, nem csalódtam. Itt másfél nap egy élet.” (Lubics Szilvia: Másfél nap az élet)
Te is hallod belül? Ez a futás szimfóniája.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése