Nemlineáris

Ha lenne óra a lakásban, most itt tiktakolna.

Csendben ülök a nagymamás fotelemben, kisírt szemekkel és álmosan, mert én mindig elálmosodok sírás után, és ha tehetem, alszom is, ami most nem sikerült. 

Nagyon rég nem írtam ide. Visszaolvastam a legutóbbi bejegyzéseimet, mert furcsamód hiába voltam akkor rettenetesen magam alatt, az, hogy mennyire erős voltam, futottam, sőt maratont teljesítettem, most egy kicsit lenyűgöz. Sok bölcsességet raktároztam el magamban az internet pszichológusaitól, meg ki tudja, honnan, szóval tudom, hogy a fejlődés nem lineáris, de mégis, borzasztó nehéz ezt elfogadni.

Most nagyon szomorú káosz az életem, és én csendben ülök a közepén. Ha lenne óra, csak a tiktakolását hallanám. De nincs óra, csak erős szél kint, ami lebbenti a függönyöket itt bent, rángatja a tolóajtó bizonytalan műanyagját, és fikuszt rajzol a nap a függönyre, annak a fikusznak az árnyékat, aki már évekkel ezelőtt is velem volt, abban a másik lakásban, ahol a legtöbbet futottam. Ahol volt olyan időszak, amikor a futást rendszerint fájdalmas és ijesztő, sírásjelző torokgombóc szakította félbe, amitől egyszerűen nem kaptam levegőt, mert belém nyilallt a félelem és bizonyosság, hogy anyám nem szeret, és sosem szeretett, és egyedül vagyok a világon. 

Most ülök a szétvert életem romjai között, semmi nincs a helyén, minden doboz leverve, széttépve, kiborítva, és én hol felbukkanok közülük és boldogan nyugtázom, hogy jó irányba tartok, hol pedig beterítenek és sírva fakadok, iránytalanul, kilátástalanul, az élet értelmetlenségétől kétségbeesetten, hogy én nem akarok már közel harmincévesen teljesen elölről kezdve rendet rakni megint. Hogy teljesen felesleges. Hogy már soha semmi nem lesz rendben. Kupiban lesz. Mindig, pont, ahogy most van.

Három hónapja futottam utoljára, szinte napra pontosan. Ilyen ez a nem lineáris élet ebben is: felhozom magam valami félmaratoni szintre, aztán abbahagyom, visszaesek, majd megint újrakezdem fájdalmasan, megint jobb leszek, megy már két óra futás, és megint visszaesek. Mindig is a teljesítményben mértem magam és az értékemet, és ez már kezd nagyon fárasztó lenni. Hogy folyton jobb és másokhoz képest valamilyen akarok lenni, és nyomasztom magam elvárásokkal, ahelyett, hogy csak élvezni akarnám, és büszke lennék arra, ami épp megy.

A szomorú káoszom közepén, hangulatom rengetegedik ingadozása közben, épp úgy döntött az agyam, hogy egy kicsit megpihen és jó képeket villant elém. És eszembe jutottak a futós időszakaim, sőt ez az első, az évek alatt bearanyozódott szakasz, amikor mindent ennek rendeltem alá, és rendíthetetlenül törtem előre. Olyan kitartó voltam. Olyan elszánt. Olyan erős. Miért nem lehet, hogy az ember visszafelé már nem tud fejlődni, csak mindig előre? Ha elért egy szintet, annál lejjebb már nem mehet? Ha a párja örök szerelmet ígért, nem vonja vissza?

Egyik pillanatról a másikra elveszthetünk mindent, bármit, ami fontos. Elég csak körülnézni bárhol a világban, bármikor a történelemben. Ki tehet róla? Sokszor nem mi. Sőt, a dolgok leginkább csak történnek. Sokkal kevesebb kontrollunk van, mint hittem korábban. Vagy mint amit a világ próbál elhitetni. Nem mi irányítunk. A szerencsének nincs kovácsa. Sose csináltam félgőzzel semmit, de még száz százalékosan sem. Általában annál is többet feszültem bele, hogy biztosan sikerüljön. Minden földre rogyott káoszomba más taszított bele, és, gondoltam mindig, a feldolgozatlan gyerekkori traumáim. És hiába gyűröm, dolgozom őket hosszú évek óta, azok felett sincs ennél több rendelkezésem. Az élet ilyen kegyetlen, véletlenszerű, Isten benne van, de mégsem történnek csettintésre, elvárásra, elvágyakozásra a dolgok. Titokzatos rendszerben működik Ő is. Nem is próbálom megérteni, mert nem is lehet. Nem is kell. Nem vagyok mérges rá. Csak kezdem elfogadni, hogy sokkal kevesebb beleszólásom van, mint hittem.

Teljesen sínen volt minden, karnyújtásnyira volt az áhított életem, az álmom, minden benne, és egyik napról a másikra eltűnt, ordító ijedtséggel kaptam utána, ez nem lehet, de már csak egy maszatos folt maradt utána, amit maszatoltunk még pár hónapig, aztán végképp eltűnt. 

Néha felvillan a bizakodó gondolat, hogy ez új esély, újrakezdésre, újraépítésre, szabadságom van, bármit tenni. Aztán maga alá temetnek a dobozok, és semmi erőm építkezni, tervezgetni.

Én mindig szerettem futni, amióta ismerem. Mindig sokat jelentett, segített, átöltet, Istent is hallottam, vagy éreztem, vagy hittem olyankor. Miért nem tudom elfogadni, hogy nem számít, jó vagyok-e benne? Miért nem elég csak csinálni és jólesni? Miért hasonlítom titkon akkor is magam valakikhez, akik sokkal jobbak nálam, amikor magamnak is azt mondom, én csak örömfutok már? Lehet, hogy ez is még hosszú út előttem. 

Ma előkerestem a lemerült órámat, és feltettem tölteni. Utánanéztem egy közelgő futóversenynek, ízlelgettem a tíz kilométeres távot. A napokban már viseltem néha a futóruháimat itthon, mert annyira meleg volt, hogy csak abban éreztem valamennyire jól magam. Apró lépések. Néha egy óra futás volt apró lépés, most egy óratöltés. Mikor mi a bébilépés. Tényleg mindig csak az a nagy teljesítmény, ami nekünk éppen megy. A világnak úgyse elég soha semmi. Az olimpikonoknál is mindig mindenki jobban tudja.