Nagymamidill II.

Lehajtottam fejemet, kinyitottam a számat, de aztán becsuktam újra. Többször is feltettem már ezt a kérdést, de mindig úgy érzem, mintha az egyik legintimebb témát nyitnám meg, amit ember emberrel megvitathat.

 - És nem hiányzik? - bátorkodtam neki mégis, de csendesen, halkan búgva.

 - Hát... - kezdte elgondolkodva - Dehogynem hiányzik, de jobb most ez így. Gondolj csak bele, mit kezdhetnék ott. Nagy a forgalom... Nem tudok kimozdulni. Itt sem mozdulok ki, de legalább a kertes házban megtehetném, ott meg már úgy sem... Jó lenne látni, mi lett belőle, de... jó nekem most már itt. Hidd el, majd ha te is öreg leszel, már másként fogsz erről gondolkodni.

Nekem erről mindig egy Szerb Antal-idézet jut eszembe: "...mert nincsen olyan része Budapestnek, ami a számomra ne volna az ifjúság. Ha egyszer örökre el kellene hagynom a Várost, aznap megöregednék, mint a heisterbachi szerzetes."

Soroltam neki a sok idős nénit, akik nyakukba veszik a várost egy kis orvosért, zöldségért, postáért. De ő már idős ahhoz. Bezzeg a fejében milyen friss és fiatal! De nem vitatkozom.

Hányszor állapodhat meg a lelkében az ember egy élet alatt? Hány helyen lakhat teljes szívével? Egy városon belül váltani - az nem igazi költözés. De másik régióba menni, más szerepben, már nem nőként vagy feleségként, hanem nagymamaként - az az igazi új élet. El tud-e szakadni az ember honvágy nélkül a régitől? S ha igen, nem szökik-e könny a szemébe mindig, ha visszagondol rá? Lehet-e nemcsak csendesen tűrve, hanem hangosan kacagva tovalépni, és boldogan, de nem fájón visszaemlékezni arra a régire, ami olyan más volt még akkor, de amit most is lehetne szeretni? Csak néztem a nagymamámat, és csóváltam a fejemet.

Mi köti össze a húszévest a nyolcvanhárom évessel? Mi hidalja át azt a hatvanévnyi tapasztalatot, boldogságot, szerelmet, keserűséget, nehéz időszakokat, háborús bujdosást, félelmet, karácsonyokat, húsvétokat, lánykérést, esküvőket, temetéseket, szüléseket és születéseket, befőzéseket, lefagyasztásokat, takarításokat, a hivatali máglyarakást, a magas halomban álló fényképalbumokat, azokat a közösen elköltött étkezéseket, amit az ifjabb még csak épphogy látott az asztal lapja felett látott, az idős szeme pedig teljesen másra figyelt, mosolygott? Miért van az, hogy ezek úgy tudnak beszélgetni és együtt érezni, ugyanarról fecsegni, ami az egyik idejében még teljesen más volt, mint most? Mi a kapocs, és hogyan létezhet ilyen?

Később könnyek szöktek a szemébe, bár nem a honvágy miatt. Másról beszélgettünk akkor már. Megsimogattam térdét; inkább csak hallottam és éreztem, mint láttam szemeit, mert nem volt rajtam szemüveg. És akkor megértettem, mi a híd a hatvan éven át: a szeretet. Az összetartozás. Egymás vérei. A kék szemek, az éjjeliszekrényen halomban álló könyvek, a reggeli lekváros pirítós, a tejeskávé, a keresztrejtvény. De mindez mindennapi hasonlóság lenne csak, ha nem lenne ott a másik hangja rendszeresen a telefonban: "Hogy vagy? Mi van veled?". És a bizonyosság, hogy a másik hallgat, figyel, ott vár a túloldalon, ő a te bizalmasod. És a bizalmat önmagán túl egy dolog táplálja, amíg világ a világ: a szeretet.