Részlet

Edzés után bementem a szaunába, és szerencsére senki más nem volt bent. Csend volt, forróság. Öntöttem egy kis vizet a kövekre, és a szűk kis felső padon próbálgattam, hogyan lenne kényelmes. Nekidőltem a helyiség egyik oldalának, és hagytam, hogy a forró fához hozzászokjon a bőröm. Kinyújtva feltettem a lábamat a szemközti falra, mert máshogyan nem fértem el. Aprócska kis szoba ez a szauna.

Néztem a lábfejemet, a lábujjaimat, aztán a vádlimat, a combomat, a hasamat, a bikinim melltartóját. Oldalra pillantottam a vállaimra, ahogyan lassan gyöngyözni kezdett rajtuk az izzadság, vagy a pára. Körülnéztem a faborításra, belebámultam a sarokban, a fejem mellett lévő lámpába. Öntöttem egy kis vizet a kövekre, elfordítottam a homokórát, visszamentem a padra és hanyatt feküdtem, miközben a lábaimat teljesen össze kellett hajlítanom. Elnéztem, hogy izmosabbak, mint valaha. Elégedetten sóhajtottam. Felnéztem a plafonra, és felfedeztem, milyen megnyugtató a gerendákat nézni. Olyan egyedül lenni a forró szaunában, mintha soha semmi baj nem érhetne. Végignéztem a falon, a plafonon, ahogyan láttam, hogy valakik belevéstek szavakat és számokat a gerendákba. Plusz negyvenhét. Ha csak negyvenhét lenne, még elképzelném, hogy ez valamit jelent, na de plusz? Mihez kell hozzáadni a negyvenhetet? 

Visszafordultam a plafon felé, és hagytam, hogy a békét sugárzó fagerendák látványa lecsukja a szememet. Nagyot sóhajtottam. És ekkor észrevettem valamit. Észrevettem, hogy ez csodaszép. Hogy ennél szebb, tisztább hangot, mint a saját lélegzetvételem, még nem is hallottam. Kíváncsian vettem még egy levegőt, és lassan kifújtam az orromon. Aztán még egyet, és kifújtam a számon. Mintha csilingelés lenne, egyszerre volt életteli, nyugodt és vidám. Maga volt az élés. Hiszen mi jelenti ennél jobban egy ember életében az e világhoz tartozást, mint a lélegzetvétel? Mi mutatja meg ragyogóbban, hogy itt vagyok, mint hogy levegőt veszek, kifújom, aztán megint, és újra? Csodálattal figyeltem és hallgattam a saját légzésemet, és néztem a plafont. Körülvett a béke.

Felültem, és elmondtam egy imát magamban. Elmondtam Istennek, hogy valójában nem tudom, min aggódok éppen, sőt hogy min szoktam aggódni. Hiszen ő már mindent tud előre, és gondja van rám. Tudja, mi fog történni, vigyáz rám, és bármilyen bajból kihoz. Hiszen ígéretet tett erre, hogy gondoskodik rólam, nekem nem kell ezen aggódnom. Kértem tőle útmutatást, tanácsot minden kérdésemmel kapcsolatban és beláttam - újra, mostanában századjára - hogy valójában nincs más dolgom az életben, mint hinni. Hinni benne, hogy amit ígért, beteljesíti, és hogy amit kérek, meghallgatja. Hogy tőle csak jó származhat, és nekem csak el kell ezt hinnem. Hogy a kereszten minden rosszért megválttattam már. 

Jó érzés volt ez az ima. Jó érzés volt a párás, meleg szaunában, szinte meztelenül, az életem, testem, légzésem szépségére és létezésére szinte gyermeki rácsodálkozással kérni és hálát adni Istennek, aki ott is, mint mindenhol, velem volt, és velem gyönyörködött abban, milyen jóságos is az, amikor az általa teremtett ember úgy látja magát egy-egy pillanatra, amilyennek ő mindig. Szeretettel. 

x