Részlet II.

Hétfőn este elmentem a Tengerszem túraboltba a Dohány utcában, amit a budaörsi Mountexben ajánlottak. A szombati táskapróbálós maraton után nagy reményekkel mentem Deuter táskákat nézni - erről a márkáról szintén a mountexes fiútól hallottam először, aki azt mondta, ez egy alapvető és elismert túrazsákgyártó. 

Elmentem hát, és amíg az eladó beszélgetett valakivel, én saját szakállamra felpróbáltam egy egészen jól kinéző női zsákot. Nagyon kényelmes volt még a belepakolt hét kilóval is, de furcsálltam, hogy alig van zsebe, és a derékhevederen sincsenek kialakítva apró tárolók, mint még a legolcsóbb Quechuán is. Amikor végre volt bátorságom az eladó férfihoz fordulni, felvilágosított, hogy ez egy sziklamászó zsák, ezért más, mint a túrazsákok. Elmondtam, mit keresek, és rögtön adott is egy meglehetően érdekes kék színű női zsákot. Ezen már volt minden extra, amit kerestem: esővádő huzat, lecsatolható felső rész, szűkítő, bővítő hevederek, zsebek a derékhevedereken, kulacstartó kívül-belül és még annyi minden, amiről nem is tudtam, hogy létezik vagy szükséges. 

A férfi innentől már csak velem törődött, és a kimondatlan kérdéseimre is mind sorolta a válaszokat. Nem volt a könnyen barátkozós, viccelődős fajta, akikkel eddig találkoztam, viszont tapasztalt és szakmailag magas szinten lévő eladónak bizonyult, aki minden kimondott kérdést meglehetősen komolyan vett. Kissé fintorogtam a táska színére, és megkérdeztem, létezik-e ebből a típusból más. Erre elővett egy óriási katalógust, fellapozta, és megmutatta nekem, hogy még egy sötétkéket tudna rendelni, de azon nem lesz ennyi kedvezmény. Mondtam, hogy köszönöm, nem szükséges, mert az még rosszabb, de ő komolyan felajánlotta. Egy igazi kezdő voltam, akin látszik, hogy bármit elhisz, és nem sajnál fizetni is érte. “Jár ehhez valamilyen garancia?”, kérdeztem, miközben csatolgattam. Bár nem néztem rá, szinte éreztem, ahogyan megfagy a levegő. “Nincs, mert a garancia egy több mint száz éves német márka. Ez a garancia. Ha bármilyen probléma lenne vele, hozza vissza, és megjavítjuk.” Szégyenlősen csatolgattam tovább. Minden pillanatban tanultam valami újat. Nem illik Deuter-táskákkal kapcsolatban holmi papírmunkáról kérdezősködni. Mint később megtudtam - szintén tőle - ez a Deuter hazai márkaboltja. Olyan tudatlan voltam.

Kérdeztem tőle percenként hármat, miközben együtt a testemre állítgattuk a táskát az általa azóta ki-, majd helyesen visszapakolt súlyokkal (a nehéz tárgyakat sosem legalulra kell tenni, hanem az odapakolt könnyű hálózsákra, így lesz helyes a súlyelosztás). Mindent szakszerűen elmondott, megmutatott. Legjobban a belső víztároló zseb nyűgözött le, ahogyan végighúzta az ujjával, hogy hova lehet kivezetni a tartályból a csövet a vállpántokon át és hol kell végetérnie, ahol egy kis fül külön tartja és lezárja a szipókát.  Úgy álltam ott, mint aki életében nem hallott és látott még jobban kitalált, összerakott és érdekesebb tárgyat. Valósággal megdelejezett. 

Ahogyan fel-alá sétálgattam a teli zsákkal, ami a szakszerű beállításoknak köszönhetően tökéletesen rám simult, azt éreztem, hogy semmit nem érzek. Eldőltem jobbra-balra - aminek során a deréktartóknak tökéletesen követniük kellett a medencémet - és a táska meg se moccant. Nem lengett ki, nem lódult meg. Előredőltem, lehajoltam, hirtelen mozdulatokat tettem. Se súly, se kilengés. A táska árnyékként követett és eggyé vált velem.

Így lett a virágos hajgumival felszerelt, a német színválasztás és dizájn jegyeit tévedhetetlenül magán hordozó, akciósan is megilletően drága Deuter táska az én Deuterdorkám. A minden női táskán a női verziót jelzű virágos hajgumira a komoly szaki eladó hívta fel a figyelmemet, én csak azt hittem, valahogy oda van tűzve a nagy, sárga műanyag növény. Egészen a megvásárlásig nem foglalkoztam vele. “Ez egy hajgumi, lehet használni, bár szerintem a világ legrosszabb minősége lehet, hiszen dísznek van. De nyugodtan hordja a túrán. Jó túrázást.” És így köszöntünk el egymástól a Tengerszem emeletén, miközben nagy óvatosan elindultam le a lépcsőn, hogy kifizessem új barátomat. Kaptam törzsvásárlói kártyát is, amitől szörnyen menőnek éreztem magam.

Hazafelé felhívtam a barátnőmet, mert valakinek muszáj volt elmondanom ijedelmemben, mennyi pénzt adtam ki erre a zsákra. Ő megnyugtatott, hogy ez egy normális ár ilyen minőségért, és van neki ennél sokkal drágább holmija is. 

Amikor hazaértem, felöltöztem néhány túraholmiba, felvettem a bakancsomat, mindenfélét beleraktam a zsákba, hogy nehéz legyen - még a hajszárítómat is - felvettem, és összecsatoltam. Imádtam. Jöttem-mentem benne, a Vadon zenéjét hallgattam, és elöntött a megkönnyebbülés és a kitörő öröm. Levettem a zsákot és ugrálni kezdtem. Annyira boldoggá tett, hogy a legnagyobb tervezést igénylő beszerzés végre megvalósult. Megvan a táska. Végre leesik ez a teher a vállamról, innentől már csak apró-cseprő tárgynak tűnik minden más, ami még a listán van.