Részlet III.

Kipróbáltam egyedül, és imádtam egyedül. Eleinte gyűlöltem, aztán egyre közelebb és közelebb mentem hozzá, míg végül megkedveltem. Aztán megszerettem.

Aztán már nagyon nem akartam mást, csak így, egyedül, ebben a meleg, párás, tusfürdő-illatú, frissen mosott haj-szagú világomban éldegélni.

Ahol minden lényeges dolgot tudtam irányítani, amit emberileg lehet. A többiért pedig imával kérni. Mindent. Tudtam magamért dolgokat tenni, amiket sosem fogok elfelejteni. Tudtam magamat kézen fogni, és elkísérni pszichológushoz. Tudtam magamnak kötelet dobni, és lassan, de egyenletesen kihúzni a gödörből. Tudtam imában kitárni a szívemet és változást kérni. Isten alakítgat, és én elkezdtem megváltozni. Kinyílt a szívem, máshogy kezdtem létezni az emberek között. Bizalmat szavaztam magamnak, és nagy kalandokba is belevágtam. Biztattam, korholtam, jutalmaztam magam. Ennél szebb véget nem is érhetett volna az a történet, ami a gödörből indult egy szakítás után.

Korábban sosem jártam edzőterembe, nem teljesedtem így ki a mozgásban, pedig igényem lett volna rá. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy nekem valamikor nem fog megkottyanni egy kemény edzés, vagy hogy huszonegy kilométert fogok futni. Sose gondoltam volna, hogy olyan természetességgel fogok egyedül járni-kelni a városban, szaunába, színházba, kávézóba menni, mintha én lennék a legjobb társaságom.


És az az igazság, hogy imádtam ezt az utat, amit magam felé bejártam. Imádtam gondoskodni magamról szeretettel. Szerettem az első futósérülésemet. Ahogyan esténként masszíroztam a lábamat és kenegettem mindenféle krémekkel, gondosan figyelgetve, hogy érzek-e valami gyógyulást az előző naphoz képest. Ahogyan először próbáltam újra futni, de csak keveset szabadott, és magammal egyezkedtem közben, hogy ugyan, még hadd menjek kicsit. Szerettem a könnyedén lefutott és a küzdős kilométereket is. Szerettem a télen túlöltözött és a nyáron kidörzsölős nadrágos futásokat is. Szerettem csuromvizesen hazaérni, úgy, hogy senki nem mondta volna meg, hogy nem locsoltak le slaggal, csak ennyire megizzadtam. Szerettem, amikor esti repülőfutás után annyira elszédültem, hogy a narancssárga lámpák fénye hirtelen vakítóan éles lett, majd teljesen elmosódott minden, és egy másodpercen múlt, hogy nem ájultam el, hanem még időben leroskadtam egy fa mellé. Aztán pár másodperc múlva, amint kicsit magamhoz tértem, már keltem is fel egy újabb repülőért.

Sőt, ha őszinte szeretnék lenni, még mindig rajongva szeretem ezt. Szeretek minden akadályt, amin felülemelkedek. Minden élményt, amiben kézen foghatom és előrehúzhatom magam. Amikor nem adok utat az önsajnálatnak, hanem borzasztó kíváncsian nézegetem, mit meddig bírok. Hány ájulásközeli sprint kell, hogy összeessek? Hány kilométert bírok még onnantól hazáig, hogy érzem, már borzasztó szomjas vagyok? Ha egyiktől se ájulok el, akkor valójában én ezt bírom, tehát megállásra nincs ok.

Szerettem magamnak főzni, és annyi újdonságot kipróbálni, megtanulni számomra új dolgokat jól elkészíteni. Ha valamiért büszke voltam magamra, sütit enni egyedül, de megadva a módját. Szerettem hosszasan könyveket böngészni a Libriben, lopva leülni egy székre, és több oldalt is elolvasni egy-egy regényből. Szerettem otthon magamról elfeledkezve táncolni és énekelni teljes albumokra, néha az ágyon ugrálva. Szerettem lefotózni hátulról a hajamat, hogy jó helyre tettem-e a csatot. Szerettem látni, hogy alig férek el a pici lakásban a rengeteg edzés- és túraholmitól, amik épp száradnak. Amikor még a Caminora készültem, úgy nézett ki az egész, mint egy Mountex üzlet. Szerettem egy kávéval és keksszel összekuporodni az ágyon, és olvasni. Szerettem, ha egy sorozat, egy reklám, vagy Szabó Magda megríkatott. Szerettem érezni nagyokat, aztán megnyugodni. És főként - szerettem, hogy bármi történjék, számíthatok magamra. Mert már annyiszor bizonyítottam, hogy nem adom fel.

Szerettem, hogy a lánybarátságaim sokkal jobban elmélyültek, mint valaha, sőt. Előtte alig voltak. A rengeteg élményt, amit együtt szereztünk, az összeveszéseket, a kibéküléseket, amik már sokkal érettebbek voltak, mint korábban. A biztonságot, amit nyújtanak. Erősíteni egyes barátságokat és elengedni másikakat. Új embereket és az ő szemszögükből a világot megismerni. Kapcsolódni annyi és olyan szép módon, amilyet korábban nem ismertem. Otthon lenni mások életében, és otthont teremteni másoknak az enyémben.

Békés, örömteli élet volt ez, hiányérzet nélkül.


Most viszont valami furcsa. Bár tudom, hogy ez az év furcsa, és mindenki más is furcsán érzi magát. Mégis olyan, mintha ez az egész út vezetett volna valahova, egy cél felé, és most elérkeztem a megadott helyre, de nincs itt semmi.


A válság közepén sikerült elhelyezkednem egy új munkahelyen, egy jó lakásba elköltöznöm, minden lemondott utam árát visszatéríttetnem, új nyaralási célokat kitűznöm - amik sajnos szintén füstbe mentek, de nem adtam fel, mert képtelen vagyok feladni -, a camino helyett másban bejárnom a magam felé vezető utat. Mindezt békével, derűvel és rengeteg kitartással, erővel - szívóssággal. Egyedül. Teljesen egyedül. És most itt álldogálok kicsit fáradtan, koszosan, megrogyott bakanccsal az út állomásánál, és nincs itt az, amit ígértek. Úgy érzem néha, huszonöt éves korom ellenére egy ötvenéves magabiztosságával és önállóságával, szívósságával rendezem az életemet. 

És ebben az öngondoskodásban most elfáradtam egy picit.

Egyre többször kapom magam azon, hogy ez tök jó, és örülhetek, hogy ilyen jóban vagyok magammal és ennyire szeretek egyedül ellenni, de valahogy most már kész. Kész van az út, amit be szerettem volna járni, amiről úgy éreztem, elindulok rajta és majdcsak meglátom, hova vezet. Úgy érzem, nagyjából eddig tartott. Kicsit kevesebb, mint egy év alatt a végletes függésből egy majdhogynem végletes függetlenséghez eljutottam. Egy olyanhoz, ahol ha félálomban, csukott szemmel elképzeltem, hogy egy fiú lelkileg-fizikailag közel jön hozzám, képzeletben sikítani kezdtem undoromban-ijedtemben, összerándultam és felébredtem. De nem aggódtam emiatt, mert tudtam, hogy most ez a normális. Meg kellett tapasztalnom, milyen érzés a legbiztonságosabbnak megélnem ezt a samponillatú, rózsaszín párnás melegséget, amit magamnak jelentek ahelyett, hogy másban keresném a megnyugvást. Megértettem és meg is éltem, hogy a boldogságomért, a jó érzésemért, a jó közérzetemért én vagyok a felelős. Hogy ezt nem másban kell keresnem, a hiányáért nem mást kell okolnom. 

Eljött az az időszak, amikor már minden nap boldog voltam. Nem kellett semmi különösnek történnie ahhoz, hogy mosolyogjak és hálával imádkozzak este. Annyi mindennek tudtam örülni, annyi mindenben láttam az igazi, nagy szépséget. 

Ebben rejlett a titok, amit annyian kutatnak, amiről annyit filozofálnak nagy nevek. Pedig olyan egyszerű. Csak nem más emberben, hanem magunkban kell keresni. Közhely, de igaz. Csak én tudom magamat boldoggá tenni. Csak én tudok megnyugodni, nem más. Csak én tudok magamért jó döntéseket hozni és a velem történő dolgokat a megfelelő keretbe helyezni, nem más. Segíthet más, de a nap végén a munkát nekem kell elvégeznem. És aki ezen a munkán spórol, boldogtalan. És én bejártam ezt az utat, ami onnan indult, hogy máson csüngve áhítoztam a béke és boldogság után, és oda vezetett, hogy de jó is egyedül.

Ez volt az az állomás. Ideértem, a hegy tetejére, és nézem a kilátást. Nézem, honnan jöttem, és hogy is voltam képes felmászni ilyen magasra egyedül. És rájöttem. Hogy innentől nem szeretnék továbbmenni egyedül. Hogy már mindent megtettem, amit egyedül szerettem volna, és amit most csak egyedül tudtam megtenni. Ami, ha más is lett volna az életemben, nem így alakul és nem azzá tesz engem, aki most vagyok.

Mint amikor Forrest Gump a nagy futásában egyszercsak megáll, úgy állok most én is itt, hogy szerettem ezt az évet, életem egyik maradandó élménye lesz, mert annyit változtatott rajtam és annyi élménnyel gazdagított. De most mi jön? Nem félek az ösvénytől, amin mennem kell tovább, le a hegyről a következő hegyre. De úgy érzem, igazából nincs tovább. (...) 

Csendes, ősziesen bágyadt az idő, sehol senki, csak a csodaszép táj, magamba szívom a hegycsúcson a hűvös, élesen friss levegőt, az avarillatot, és egy picit elnehezedik a szívem. 

Lehet, hogy néha csak meg kell állni, hogy erőt gyűjtsünk a következő lépéshez. És nem gondolkodni azon a lépésen, csak megtenni. A többi majd jön.