Részlet IV.

A Clark Ádám téri villamosalagútban állt a víz. A graffitik és a narancssárga lámpák fénye visszaverődött a magas tócsákban, ahogyan a villamos óvatosan kanyarodott élesen sípoló hangján.

De minden fény, szín és vakító hang halványabb, csendesebb volt, mert a budakalászi nap kiszívta belőle a nagy erőt, már csak nézelődően, bágyatagon ült az ablak mellett. A strandolás zsivaja estére lecsendesíti az embert. Hagyta, hogy a hidak egymás után egy egybefüggő, kivilágított, magasra csodált várost rajzoljanak elé. Előbb az Erzsébet híd fehérje, aztán a Szabadság híd zöldje ragyogott be finoman elmerengő szeme elé.

A parton, a hidak fényeiben mindig úgy tűnt, sosem fog valamit megérteni ebből az oly’ nagyon szeretett városból. A rajongva csodáló szív mindig kicsit semmirekellőbbnek érzi magát szerelme tárgyához képest, és ez mindig így volt, valahányszor az esti város hídjai megilletően ráragyogtak.

A villamos elkanyarodott a partról, és ahogy messzebb került a megigéző látványtól, halványult a delej; kíváncsi, de ugyanolyan plátói szemérmességgel bontogatta magában lakóhelyének utcáját, a kerület báját, a fák illatát, az ott mindig lakók történetét. Ő még sosem lakott mindig valahol. Sosem ott lakott, ahol született. Mások élete ott kezdődött, vagy tartott már húsz-ötven éve, ahol ő a csodaváros egy pontján éppen élt néhány hónapja. És akárhova is lépett, az utca kandelláberei akármerre is kísérték lépteit, fordultak utána mentében, befogadásra talált. Nem olyan befogadás volt ez, mint amikor az ember ismeri a szomszédait, átjár kávézni, beszélget a lépcsőházban, vagy egyáltalán, számíthatna is bárkire. Senkivel nem beszélt, ő maga fogadta be a környéket, találta meg a legrosszabb helyen is a szépséget. Sosem lankadó figyelemmel kereste és találta meg mindig, mindenben a bájt, a jót, az egyetlen pillanatot, ami csak azé a helyé lehet. Megigézte a HÉV kattogása, a békásmegyeri megálló neonlámpái is. Nem akart változtatni semmin. Megtiszteltetésnek érezte annyi év után is, hogy abban a városban lehet. Ő nem látta a hibáit, nem érezte bőrén a bajokat. Naiv volt és csodálkozó.

Hogy benézzen a házak ablakain, nem magától találta ki, de ha már valaki megmutatta neki, így is lehet csodálni a várost, óvatosan, kíváncsian, aztán egyre magabiztosabban leselkedett ő is be az el nem függönyözött ablakokon. Egy-két pillanat alatt látott egy szeletke életet, és elmosolyodott. Ez is egyike volt azoknak a darabkáknak, amik számára egy sosem egész, de már majdnem teljes kirakóvá tették a várost. A mások egy pillanatig látott élete.

A tömegközeledés pedig kiskora óta életének fő színtere volt, minthogy itt gondolkodott az életéről - és mások életéről - a legtöbbet. Itt jött rá összefüggésekre, és tűnődött el, mi lenne, ha. Bármire képesnek érezve magát, terveket gyártott, és alig várta, hogy hazaérve megvalósítsa őket. Fejben annyi történetet írt, amennyi papírra aztán sosem került. Bárhova tartott is épp az élete, éveit végigkísérte az előbb buszon, majd villamoson az ablakon kibámulás, a teljes jelen nem lét. Fejben valahol máshol járt, és sokszor választ kapott arra, amire sehol máshol nem. Volt ideje és figyelme eljutni onnan, ahonnan máskor hosszan egy helyben toporgott, majd rossz irányba fordult. Innen sosem indult el rosszfelé. Itt mindig a jó válaszok voltak. Ez volt az ő szentélye. A vasivolán, és a békávé.

Illéshez halk hangon szólt az Úr. Nem volt a tűzben, nem volt a viharban. A csendben volt. Életének huszonhatodik évében rá kellett jönnie, hogy hozzá is a csendben szól Isten, mégpedig a békávé csendjében. És néha, ritkán a város csendjében. Sok éve, az ötödik kerület macskaköves, esős, kihalt csendjében, amikor sírva ment haza, mert a válaszokat kereste. Megtalálta már akkor, csak kellett hozzá még három év, hogy el is fogadja igaznak. Vajon szólt hozzá korábban is az Úr, vagy amíg nem tért meg, csak figyelte, és vigyázott rá? Mekkora kegyelem kellhetett ahhoz, hogy ne essen baja, és az Úr melegen vigyázza őt? A villamosok, amiket rajongva szeretett, pedig mintha hívnák őt, hogy ne hallgasson zenét, ne is vigyen telefont. Csak üljön. A futás legyen a zeneidő, a villamos az imáé.