Furcsa

Szeptemberi idő van. Süt a nap, de hűsen jön be a szellő az ablakon, és a fény nem hevít fel. Az illatok kora ősziek, az aszfaltnak szinte avarillata van. Az ilyen időről mindig az általános iskolai évkezdések jutnak eszembe. Nem tudom, miért éppen azok, de azt igen, hogy azért, mert a koraősz az iskolakezdést jelenti.

Még egy évig biztosan.

Vajon mi lesz velem azután? Tizennégy éve minden ősszel, sőt már a nyár közepén izgatottan várom az első órákat. Mi lesz, ha nem lesz tovább? Mire várhatok egész nyáron? Hogy ugyanazt a munkát végezzem szeptembertől, mint egész évben, csak közben egyre rosszabb lesz az idő? Semmi vigasz, szabadság, nyár, éjszakázás vizsgák miatt. Furcsa. És ijesztő. Onnantól kezdve nem lesz egy periodikussága az évnek, csak a folyamatos, napi 8 óra munkavégzés, heti néhány edzés, hétvégi pihenés, esti tévézés. Hiányozni fognak a nagy megerőltetések és nagy pihenések. A szereplés, kihívás, lámpaláz, aztán óriási nyugalom. Furcsa.

Tegnap is, ma is sokat sírtam.

Néha eltűnődöm rajta, hogy vajon egy sírónak születtem-e. Hogy tényleg ebből fog-e állni az életem, hogy folyton sírok. Nagyon jól tudok ám. És amikor nyugtatgatnak, akkor lovallom magam bele igazán. Furcsa. Mert sírni jó. Utána sokkal jobb minden. Reményt ad a semmi közepén is. Biztosan valami biológiai oka van.

Sírtam, mert mást nem lehet tenni. Mert érzem, hogy élek. De nagyon. És közben minden változik, és lüktet. Eddig lassan folyt a vérem, most száguld az ereimben, mintha most ébredt volna fel, hogy hahó, élni kéne. Hahó, ez nem oké. Vedd már észre. És ilyenkor sírok, mert annyira sok ez, és a vérem örül, és apró hajszálerek engednek a nyomásnak, és utána piros pöttyök árulkodnak a szemem alatt a változásról. De azok már nevetnek. És arról beszélgetnek egymás között, hogy milyen jó is most már. Furcsa.

Annyira ide nem illő az időjárás, ez az őszies, kedves, szomorkás idő, amilyen akkor volt, amikor születtem, mintha tegnapról mára egy másik világra ébredtem volna. Egyszer csak elmúlt az óriási fájdalom. Lehet, hogy egy része kifolyt a könnyekkel. Még érzem, hogy itt van bennem, még sajog kicsit, de mintha elapadt volna a sajgás folyama. Mintha minden szépen lassan kezdene összeállni.

Hogy a nagymamám hiánya már sosem fog elmúlni, azt tudom. És mióta mondták, azóta kicsit megnyugodtam. Mert együtt élni a hiány tudatával könnyebb, mint nem érteni és nem elfogadni azt. Tudni, hogy normális, olyan, mint mézet keverni a vodkába. Furcsa, kicsit értelmetlen, szokatlan, de egy kicsit finomabbá teszi. Picivel édesebb, nem olyan orvosi szesz-szaga van, hogy nem is értjük, miért fogyasztjuk. Apró változtatás, ami elvontan ugyan, de több értelmet ad neki.

Egyik napról a másikra tényleg minden megváltozott. És bár minden felkavarodott, valahogyan megnyugtató. Elszenderget. Nem tudod, miért, de megnyugszol, és elalszol, pedig nem oldott meg semmit. Csak csend van.

Senki nem neheztel. Mindenki nevet. Mindenki él. Mindenki rájött. És ez talán jó.

Ez még csak egy elő-ősz. Csak utánzat, délibáb. Holnap újra tűző nyár lesz, forró aszfalt, álló levegő.

Talán az igazi őszre minden rendbe jön. Talán az első igazi hűvös, napsütéses fuvallatra már nem lesznek piros pöttyök a szemem alatt. Csak száguldó vér.