Nagymamidill

 - Hoztam neked valamit.

Táskámba nyúltam, és rövid keresgélés után kivettem egy térképet. - Táddáááám!

Nagymami arca felragyogott. - Na! - rikkantotta boldogan.

 - Elég nagynak tűnt, ott is kihajtogattam - kezdtem a magyarázatot. - Bár sajnos nem hibátlan; a négyes metró például még épülőnek van feltüntetve rajta, de azért ezt a szót mindenhol kihúztam.

A valahai műszaki rajzoló áhítattal segített kibontani a praktikátlan monstrumot. A két ablak szegélyezte sarokban ültünk, kedvenc beszélgetős helyünkön. Én a szokásos kis piros, szegecses bőrfotelben; ő a kényelmes nagymama-karosszékben. Kettőnk térdén pihent Budapest.

 - Nahát...! - álmélkodott. Megmutatta, hol mindenhol lakott, hogyan járt munkába; mi változott meg. Nevetve mondtam én is, mennyire más, mint például az 1896-os térképen, amit múltkor itt nézegettem.

 - Milyen térkép? - emelte fel a tekintetét.

 - Az, amit itt találtam, tudod.

 - Te találtál itt egy 1896-os térképet?

 - Méghozzá budapestit! - álltam fel, és a kanapé mögé siettem, a nagy könyvespolcok elé, ahonnan az ember örök gyerekként, áhítattal tudja csak kinyújtani a nyakát, hogy belássa az egészet és tisztelettel hódoljon a szellem nagysága előtt.

Nemrégi felfedezésem tárgyai még a többi könyvre fektetve pihentek egymáson; így szoktam előjegyeztetni magamnak, amit nem viszek el azonnal.

 - Egy tokban volt egy könyvvel együtt. Egy korabeli eredeti másolata. A könyv pedig... - óvatosan kiszedtem a kartontokból - ...egy képeslapgyűjtemény akkoriból.

Azok jelenleg egyikünket sem érdekelték. Kinyitottuk a történelmi jelentőségű rajzot, és csak fél órával később vettem észre, hogy az új térkép közben leesett lábunkról a földre - de egyikünk sem törődött vele. Tabán sokkal érdekesebb volt úgy, hogy még volt rajta élet.

Izgatottan a méretarányt kereste. Mivel azt én nem találtam - főleg fejjel lefelé - ott segítettem, ahol tudtam. - Nyolcvan krajcár volt - állapítottam meg bölcsen.

Hallatlanul érdekes volt a változás. A térkép még úgy is jóval kisebb volt, hogy csaknem tíz centi jelölt egy kilométert. Csak a Lánc- és a Margit híd volt készen, a többi helyen "Átkelőhely" felirat jelezte a hajók menetirányát. A többi híd helyén időnként pontonhidak segítették a közlekedést. Hirtelen minden fontos lett. Az, hogy ki tervezte a Vásárcsarnokot, aztán a Szépművészeti Múzeumot, aztán hogy hány éves a Mátyás-templom, és miért ez a neve, ha Nagyboldogasszony-templom volt; IV. Béla lánya, Mária hogyhogy nápolyi hercegnő volt, és valójában miért V. István lánya volt (mert Nagymami rosszul emlékezett, de Wiki kijavított minket). Végül megállapítottuk, hogy Szent Imrét nem avathatták szentté a szüzessége miatt, mert az senkinek, de főleg nem a fiához nagy reményeket fűző István királynak nem állhatott szándékában, hogy fia trónörökös nemzése nélkül vonuljon majd ágyba, párnák közé. Persze az apai terveket a vadkanok is keresztbehúzták, ami valóban szomorú fordulat. És legfőképpen, vontuk össze szemöldökünket Nagymamival, vajon ki lehetett az a jól titkolt hölgy, akit a talán (csak talán!) meleg Imre hercegnek feleségül kellett vennie. Róla semmit nem sikerült kiderítenünk.

Nagymami nagyon szereti a történelmet - és tudja is; én pedig hiába szeretem, legalább jól kezelem az okostelefont, tehát együtt egészen messzire kalauzoltunk a régmúlt ködös bugyraiban. Repült az idő. Aztán észbekaptam, mert nem sokkal ebédidő előtt állítottam be azzal, hogy nem szeretnék zavarni és nem vagyok éhes, csak kávét szeretnék, mert otthon elfogyott a tej. Ezért most kitessékeltem a konyhába, mert neki időben kell ebédelnie, és miattam már így is elfelejtette a nagy böngészésben. Ebéd közben elővettük azokat a dolgokat, amiket egyébként a sarokban szoktunk, miközben én felteszem a lábam az ölébe, ő pedig kedvesen simogatja.

Ebéd után készítettem neki kávét, én pedig feltettem magamnak a régimódi sípolós teafőzőbe vizet. Ő már rég nem használja azt, mert hallatlanul jó találmánynak véli a mikrót. Én meg a gyökereit kereső fiatalság azon tagja vagyok, aki még élvezi is és csodálja az antik konyhai kellékek báját. Bár a mozsárral már nem kacérkodnék a mákdaráló helyett, de a polcon azért az is jól mutat.

Nagymaminál lenni olyan, mintha az ember visszaugrana az időben. Nem csak a világban, hanem a saját életében is. Újra ártatlan, beszédes, vagy éppen csendes, figyelmes, őszinte, bámuló lesz. No nem azért, mert olyan régiesen volna berendezve. Sok új bútor, eszköz van a házban, de őrzi a régieket is. Ugyanis még több bútor, könyv, tárgy, kép van száz évvel ezelőttről, és ezek között mozogva még a hátát is jobban kihúzza az ember. Körbenéz, és tisztel.

Bementünk a nagyszobába, és üvegtálcán sikkesen magunk közé tettük gőzölgő délutáni frissítőinket. Megmutattam neki, mivel töltöm mostanában az estéimet, és javasoltam, hogy felolvasok neki néhány részt, ami nekem különösen tetszett. De még nem sikerült nekikezdenünk, mert sok mindenről eszébe jutott más egyéb. Nemsokára, párnákkal a hátunk mögött, pokrócokkal a lábainkon - én a szemüvegemben az ő kicsi mása lehettem, leszámítva, hogy az övé sokkal jobban áll neki szerintem - elmélyedten böngésztük egy hatvan éves Kosztolányi- és egy hasonló korú Tóth Árpád-kötet tartalomjegyzékét. Amint megtaláltuk, amiket kerestünk, előredőltem - minden esetben én, mert átnyújtotta nekem az ő kezében lévőt is - és felolvastam. Soha nem voltam nagy szavaló, de ezt ő is tudta. Szerelmek, holtak, havas körutak, páragőz elevenedett meg, és ahogyan száradt ki a torkom, egyre valósabbnak, érdesebbnek tűnt minden. Már tudtam, mit jegyeztetek elő magamnak legközelebbre.

Végül eljött az én könyvem ideje is. Mosolyt csalt az arcomra, ahogyan gyakran felkuncogott mellettem. Egészen bekucorodtam, szinte már teljesen elfeküdtem a párnahalmon mellette. Mancs, a kutyus számonkérőnek is beillő tekintettel kapta fel a fejét egy-egy nagyobb nevetésünkkor, mert felébresztettük. Legalább nem horkolt tovább. Cserébe nassért nyújtózkodott, így a végéhez közelítve olvasódélutánunkat. Miután megkapta, amit akart, eszembe jutott valami, amit már régóta szerettem volna megvalósítani.

 - Mami, megtanítasz kötni?

Lassan mozogva odahúzta székét a sublóthoz, és keresgélni kezdett benne. Kiemelt kettő, a végénél összekötött kötőtűt egy fiókból, és egy darab fonalat, ami abból a pulóverből maradt, amit most én hordok. Nemsokára bámulva néztem sebesen mozgó ujjait a két tű és a fonál között. - Érted? - kérdezte.

 - Nem - vallottam be.

 - Mindjárt érteni fogod.

Ebből az lett, hogy felváltva volt nála és nálam a tű, mert amint belekezdtem, elrontottam.

 - Hogy tartod az ujjaidat? - hitetlenkedett, mintha a helyes tartásnak magától értetődőnek kéne lennie.

 - Úgy érzem, mintha újra meg kellene tanulnom járni - ismertem el, miközben azt is be kellett látnom, a nagymamák végtelenül türelmes teremtmények.

További ügyetlenkedéseim legfőbb okozója nem is a tényleges rész, hanem a szál egyenesen tartása volt. Az ujjamról folyton lecsúszott a fonal.

 - Hát nem tudsz te tekerni? - kérdése inkább megállapítás volt - Nincs neked tehetséged ehhez.

 - Nagyjából tíz perce tanulok kötni, nem csodálom - vágtam vissza kedvesen.

 - Nem a kötéshez. A tekeréshez.

 - Á. Még sosem tekertem - vigyorogtam.

 - A tűt is hogy tartod...! Add ide még egyszer, megmutatom.

Egy izgalmas beszélgetés kezdett kibontakozni, ami már csak arra várt, hogy kiszedjék a szövegkörnyezetből. De ezt már a kedves Olvasóra bízom.

A finom mérgelődésből nagy nevetések lettek.

 - Ó, mit csináltam! - adtam vissza riadtan Nagymami kezébe az egészet úgy, mintha a piros gombot nyomtam volna meg a bombán. Lassacskán rájöttem a lényegre. Már nem ült folyton mellettem, és ha időnként felkiáltottam, gyorsan hozzá is tettem, hogy nincs semmi gond.

Végül eljött a hazamenetel ideje. Összetekertem a fonalat, hogy otthon folytassam. Anyukám is tud kötni, majd segít, ha elakadok. Megbeszéltük, hogy a holnapi ebédre az öcsémtől rendelt palacsintához én sütöm az alapanyagot, mert ő már nem tud sokáig álldigálni. A mielőbbi viszontlátás reményében puszit nyomtam az arcára.

Csaknem teljes sötétségben mentem haza Szombathely Rózsadombján. Egy idő után már a házak fényei is annyira elmaradoztak, hogy a telefonommal kellett volna világítanom, hogy lássam, hova lépek. Azért nem vettem elő mégsem, mert az aszfalt fehéren világított a semmiben, én pedig nagyjából tizenöt éve ismerem az utat. Azt reméltem, a sűrűbben lakott részre érve, ahol szerpentinen kanyarognak az autók, többet látok majd. Tévedtem. A hold adta közvilágításban is csak az beégett emlékek vezettek, és nagyon reméltem, az arra forduló autók időben észrevesznek majd, mert időnként az út szélét sem tudtam megállapítani az itt-ott sötétebb, máshol világosabb felrejlések miatt; nem tudhattam, sár-e, árok vagy az út széle.

Itthon a családi béke ritka nyugalma fogadott. Leültem a szüleim mellé, folytattam a kötést, és hallgattam, ahogyan az egyik öcsém a másikat szívatja, hogy milyen jével kell írni az alumíniumot.

Kívánhatnék ennél többet?