Setteveli

A Clark Ádám téri villamosalagútban állt a víz. A graffitik és a narancssárga lámpák fénye visszaverődött a magas tócsákban, ahogyan a villamos óvatosan kanyarodott élesen sípoló hangján. De minden fény, szín és vakító hang halványabb, csendesebb volt, mert a budakalászi nap kiszívta belőle a nagy erőt, már csak nézelődően, bágyatagon ült az ablak mellett. A strandolás zsivaja estére lecsendesíti az embert. Hagyta, hogy a hidak egymás után egy egybefüggő, kivilágított, magasra csodált várost rajzoljanak elé. Előbb az Erzsébet híd fehérje, aztán a Szabadság híd zöldje ragyogott be finoman elmerengő szeme elé. A parton, a hidak fényeiben mindig úgy tűnt, sosem fog valamit megérteni ebből az oly’ nagyon szeretett városból. A rajongva csodáló szív mindig kicsit semmirekellőbbnek érzi magát szerelme tárgyához képest, és ez mindig így volt, valahányszor az esti város hídjai megilletően ráragyogtak. A villamos elkanyarodott a partról, és ahogy messzebb került a megigéző látványtól, halványult...

Megérdemled ezt. Megérdemelsz sorokat, amik arról szólnak, aki vagy és aki lehetnél. Akik lehetnék. A képzeletemben. Fogalmad sincs, hogy ezeket írom, és soha nem fogod megtudni. Te csak egy látomás vagy, talán nem is történtél meg. Te csak azt tudod, ami a valóság volt. Hogy felszálltál egy csütörtök este az éjszakaira az Urániánál, és valahol Újbudán mellém ültél és megszólítottál. Én is az Urániánál szálltam fel, és addig észre sem vettelek, bár nem is szoktam nézelődni az éjszakain, jobb elkerülni a bajt. Láttam, hogy beszélsz hozzám, ezért kivettem a fülhallgatómat. Ugyanolyan mosható maszkunk volt, meg is jegyeztem. Azt mondtad, régóta gyűjtöd a bátorságot, hogy megszólíts, ideülj. Hogy szép vagyok. Szép a nyakláncom. Pedig a hajam épp mosás előtt állt, hanyagul a fejem tetején egy kócos copfban, a nyakláncom pedig berezesedett bizsu volt, direkt azért ezt vettem fel, mert futás, majd gyors zuhanyzás után indultam el otthonról, és tudtam, hogy az izzadság kikezdené a szebb...