the 1

Megérdemled ezt. Megérdemelsz sorokat, amik arról szólnak, aki vagy és aki lehetnél. Akik lehetnék. A képzeletemben. Fogalmad sincs, hogy ezeket írom, és soha nem fogod megtudni. Te csak egy látomás vagy, talán nem is történtél meg. Te csak azt tudod, ami a valóság volt. Hogy felszálltál egy csütörtök este az éjszakaira az Urániánál, és valahol Újbudán mellém ültél és megszólítottál. Én is az Urániánál szálltam fel, és addig észre sem vettelek, bár nem is szoktam nézelődni az éjszakain, jobb elkerülni a bajt. Láttam, hogy beszélsz hozzám, ezért kivettem a fülhallgatómat. Ugyanolyan mosható maszkunk volt, meg is jegyeztem. Azt mondtad, régóta gyűjtöd a bátorságot, hogy megszólíts, ideülj. Hogy szép vagyok. Szép a nyakláncom. Pedig a hajam épp mosás előtt állt, hanyagul a fejem tetején egy kócos copfban, a nyakláncom pedig berezesedett bizsu volt, direkt azért ezt vettem fel, mert futás, majd gyors zuhanyzás után indultam el otthonról, és tudtam, hogy az izzadság kikezdené a szebb nyakláncaimat, hát felcsapom azt, amelyiknek már úgyis mindegy. Te erre a nyakláncra mondtad, hogy szép. Megnevettettél. Ismerkedtünk. Kettővel a Kalotaszeg utca előtt mondtam, hogy nemsokára leszállok. Megkérdezted, hogy hazakísérhetsz-e. Megengedtem. A kapuban megkérdezted a nevemet, hogy megtalálhass. Fél napot bírtam csak ki, hogy visszajelöljelek. Azóta is beszélgetünk. Kedves vagy, udvarias, vicces. Még mindig nem tértem magamhoz attól a bátorságtól, hogy mellém ültél a buszon, mert tetszettem neked. Ezt senki nem teszi meg. Mindenki kétségbeesetten keresi utólag, akit látott, de nem mert megszólítani. Te erőt vettél ezen, és nem mulasztottad el a lehetőséget. A másodikat sem, amikor leszálltam. Velem jöttél. De én három évvel idősebb vagyok, és már megfogadtam sokszor, hogy nem adok több esélyt fiatalabbaknak. Elhívtál. Nemet mondtam. Elmondtam, hogy a korod miatt. Nehezen, de elfogadtad. Egy picit azt kívánom, bárcsak ne fogadtad volna. Bárcsak elhívnál még egyszer. Valamiért szinte rögtön ráéreztél, hogy hívő vagyok. Megkérdezted. Igent mondtam. Azt mondtad, erről még mesélhetnék. Ezt sem mondja senki. Erre, aki nem vallásos, elhúzódik. Te viszont még csak ezután hívtál el. Azóta is mondogatod, milyen érdekes ez neked. Azt mondod, te már csak a jó beszélgetésekre hajtasz nálam, mert olyan jó velem ez. Tudod, hányan mondták már azt, hogy jó, vagy a legjobb, velem beszélgetni? Fájdalmasan sokan, sok számomra fontos ember. A szívemig megmelengettél vele, mert ez talán a legfontosabb dolog egy kapcsolatban nekem. Én mindenkihez ezen keresztül kötődöm. Fiatal vagy még, és szinte semmit nem tudok rólad. Nem nyúltunk még el a fűben csillagos éjszakán a Kopaszi-gáton, hogy megismerjük egymás gyerekkorát, álmait, és hogy ehhez képest hova sodort az élet. Hogy miért nem az álmainkat éljük. Nem tudjuk még egymás traumáit, nem emeltük még fel egymás csomagját, hogy lássuk, tudnánk-e együtt cipelni. Pedig őszintén érdekel a tiéd.

De minek ismerjük meg egymást, ha én betemettem ezt még azelőtt, hogy kibújt volna a földből.

Pedig velem sem gyakran történik ilyen. Mégsem engedlek közelebb.

Félálmom főszereplője vagy. Pár hétig még az leszel, mielőtt elengedlek itt bent. Közeledik a születésnapom. Ilyenkor mindig szorongok, mert várok valamire, ami még sosem történt meg. Én sem tudom, mire. Szorongok attól, hogy megint egyedül maradok ekkor, mint már máskor is. Elképzelem, hogy elmenekülök innen pár napra egy kis faházba, ahol senki nem talál meg, és csak futok, alszom és írok egész nap. Aztán amikor eljön a nagy nap, te megtalálsz mégis. Valahogyan a világ végére eljössz egy piknikkosárral, és nem leszek egyedül a szülinapomon. Akkor nagyon szeretnélek érte. Úgy üdvözölnélek, mintha mindig is ismeretelek volna. Elfelejteném a korodat. Most mégis igen, ha egyszer nem? Jogosan kérdezhetnéd. Te minden lennél, amire akkor szükségem van. Minden űrt betöltenél, amit még nekem sem sikerült. Mint a piknikkosárból, belőled is csak vennék és vennék, amíg mindent ki nem töltök, ami éhezik bennem. És te is vennél belőlem, bár nem tudom, mi vagyok, ami belőled épp hiányzik. A te űrödnek mire van szüksége? Vajon én be tudnálak tölteni? Vajon meg tudnánk fogni egymás kezét? És hogy nézne az ki? Te csak felszálltál az éjszakaira, és leszálltál velem. Ennyi volt a mi történetünk.