Ha lenne óra a lakásban, most itt tiktakolna. Csendben ülök a nagymamás fotelemben, kisírt szemekkel és álmosan, mert én mindig elálmosodok sírás után, és ha tehetem, alszom is, ami most nem sikerült. Nagyon rég nem írtam ide. Visszaolvastam a legutóbbi bejegyzéseimet, mert furcsamód hiába voltam akkor rettenetesen magam alatt, az, hogy mennyire erős voltam, futottam, sőt maratont teljesítettem, most egy kicsit lenyűgöz. Sok bölcsességet raktároztam el magamban az internet pszichológusaitól, meg ki tudja, honnan, szóval tudom, hogy a fejlődés nem lineáris, de mégis, borzasztó nehéz ezt elfogadni. Most nagyon szomorú káosz az életem, és én csendben ülök a közepén. Ha lenne óra, csak a tiktakolását hallanám. De nincs óra, csak erős szél kint, ami lebbenti a függönyöket itt bent, rángatja a tolóajtó bizonytalan műanyagját, és fikuszt rajzol a nap a függönyre, annak a fikusznak az árnyékat, aki már évekkel ezelőtt is velem volt, abban a másik lakásban, ahol a legtöbbet futottam. Ahol ...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése