Szeretnék

Lefekvéshez készülődtünk. Még égett a kislámpa Nagymami mellett. Magamra húztam a takarót, kényelmesen felvackoltam magam a párnákhoz, és miközben felé fordulva melengettem a kezeimet, amik valahogyan folyton lehűlnek, szemrehányóan megkérdezte:
                - Hát a jóéjtpuszival mi lesz?
                - De hát még nem alszom! – mondtam meglepetten. – Még beszélgetünk, nem?
                - Dehogynem – mondta már csukott szemmel, és fejét a karjára fektette, kezével eltakarva a homlokát, ahogyan szokta.
Háromszor is fel kellett kapcsolni a lámpát miattam, újra meg újra, mert minden villanyoltás után még eszembe jutott valami halaszthatatlan. Amikor úgy tűnt, végre tényleg a helyemen maradok, megpusziltam és úgy döntöttem, előhozakodok azzal a témával, ami leginkább foglalkoztatott egész nap, ami a legközelebb állt a szívemhez, amiről, azt reméltem, többet mesél majd. Van egy érdekes és annál szívszorongatóbb története ezzel kapcsolatban, amit egyszer elmesélt, de azóta sem hozta fel, és engem is megkért, hogy ne mondjam el senkinek.
Feküdtem a hátamon, mocorogtam, nyújtózkodtam.
                - Szerelmes akarok lenni.
                - Hahh, mert az csakúgy megy, hogy hipp-hopp, szerelmes leszel.
                - Nem, tudom; ezért is mondtam olyan reményvesztett hangon.
                - Leszel is majd szerelmes, ne aggódj.

Nincs is mit beszélni erről többet. Ő biztosan tudja, hogy ez így megy, akkor így is kell majd történnie. Azért még hozzátettem:

                - Szerintem az ember élete során legfeljebb egy-kétszer lehet igazán szerelmes. Annál többször ki sem lehetne bírni.

Erre már nem felelt. Lehet, hogy elaludt, nem emlékszem. Hajnalig gondolkodtam, forgolódtam, hátha elalszom a nagy morfondírozásban. Gyakran így történik, de most nem. Csak a takaró és a pléd tudja, hányszor igazítottam őket szépen egymásra két gondolat, arcok, elképzelt érzelmek, helyszínek és a valóság között.