Van valami furcsa...

…ebben az egészben. Először is, egy kis személyes megjegyzés a moziélményről, amelynek azonban semmi köze a filmhez.

Kissé kiverte a biztosítékot a film előtti előzetes- és reklám-összeállítás. A lehető legbénább hirdetéseket és legbugyutább filmeket, vagy az amúgy is agyonreklámozott blockbustereket vetítették, ráadásul tematikailag teljesen összefüggéstelenül. Az egyik oldalamon harminc körüli felnőtt pár, a másikon nagyszülőkorú idősek üldögéltek. Vajon őket mennyire érdekelte Katniss harmadszori lázadása? Az új magyar film, amiről elsőre annyit sikerült leszűrnöm, hogy a szovjet megszállásról szól, és kimerül a művér használatában és az arcok premier plánban való vételében (hozzáteszem, laikusként is megmondható rossz színészi arcjátékkal) pedig aztán végképp nem tudom, mit keresett ott. Az elrusnyított Cameron Diaz és a kölyökmusical pedig rátette a pontot az i-re. Klisé klisé hátán, zajos és érthetetlen egyvelegben. Általában az előzetesek már megadják az alapot, hogy mi mindent kell legközelebb megnéznem. Most nem így történt.

Mivel nincsen tévénk, ezért hosszú évek óta csak ritkán kerülök elé, így megdöbbentett, hogy micsoda színvonalon vannak a reklámok. Vagy csak sikerült ez elé a film elé összeválogatni őket így.

Mindezek után azon tűnődtem, miért érdemelte meg ez a film az ilyen bevezetőt. Mert magyar? Mert vígjáték? Mert van egy célkorosztálya a filmnek, és úgy lőtték be, hogy nekik ezek tetszhetnek? Vagy csak egyszerűen, mivel magyar, pont letojták a minőséget és odafigyelést?

Tehát, vissza ahhoz, hogy van valami furcsa.

Kezdve ott, hogy nem érted meg, miért fog meg a film. Én még pityeregtem is a végén – pedig semmi szomorú nem történt benne, elvégre egy vígjátékról van szó. Furcsán valóságos, kínosan igazi, és mégis szereti az ember – és ez meghatja, ez a magyar, budapesti valóság, amit tényleg nem lehet hova tenni, ami miatt mégis visszatérünk. Mindannyiunkban van egy kicsit a gyökér Áronból, és látjuk azokat az embereket, akik az ő mindennapjait jelentik. Annyira igaz, és annyira csak a jelenről szól, hogy emiatt aggódom érte, aktuális és szerethető lesz-e tíz év múlva is. Nem tudom. De hogy számomra mindig egy kedvenc lesz, az biztos. Mert nekem volt üzenete, engem megérintett, én itt élek ebben a Budapestben. Bár nem vagyok harmincéves munkanélküli, nem is születtem itt, és nem kispolgári konzervatívok a szüleim, mégis pontosan értem – jobban mondva érzem – a hangulatát, velejét az egésznek.

Fotó: Origo.hu

A film lassú, nem igazán tart sehonnan sehová. Csak önmagáért élvezi az ember, mint A nagy szépséget is. Hasonló is ahhoz néhány aspektusában – szemlélődő, őszinte, kritikus, kedves és jó a zenéje. Várost mutat, embereket, életet, mindennapokat. (Ebben a tekintetben még a Moszkva tér c., szintén az SZFE vizsgadarabjaként debütáló filmhez tudnám hasonlítani. Úgy tűnik, időről időre szüksége van a lelkünknek az ilyen szánalmas, a társaság szelíd lúzerje-karakterre.) Kicsit kivételes, kicsit közönséges. Nyilvánvalóan különbözik a helyszínben, a főszereplő karakterében és a film mondanivalójában. Talán meg is merném kérdőjelezni, hogy a VAN-nak van-e egyáltalán. Elsőre azt állíthatnánk, mélységében is más a két film. Pedig valójában éppolyan mélyre ás a VAN, csak vígjátékban tálalja. A mozi csaknem tele volt, és gondtalanul, felszabadultan nevettünk nagyokat, gyakorlatilag önmagunkon. Időnként ettől folyt a könnyem. A végén pedig a meghatott, tehetetlen szeretettől. Pedig igazán nem volt szomorú vége. De mégiscsak Budapest köszönt el a képernyőn.

Néha igazán szeretném, ha a világ megengedné nekem, hogy úgy éljek, mint Áron. Tétlenül ülve a villamoson, rongyos táskámmal az ölemben, görnyedten, bámulva ki az ablakon, vagy visszafojtott nevetéssel hallgatni, ahogyan az aktuális szószóló nyilatkozik a többi utas nevében, hogy igazán indulhatna már a szerelvény. Nem kezdeményezni senki felé, hagyni, hogy sodorjon az élet, lyukas pólóban ébredni reggel, és egy repjegyet találni egy Király utcában átbulizott éjszaka után. Mosogatással pénzt keresni, „meghalni” a város különböző pontjain, földhöz vágni a tejfölt. Áron körül zajlik az élet, mindenki vállalkozik, sikeres, teszi a dolgát, dolgozik, rohan. Áron csak VAN. Őszinte, az a fajta lázadó, akinek fogalma sincs arról, hogy az. Egész lénye olyan hétköznapi, és mégis teljesen kirívó.

A film számtalan jelenete lassú, szavak nélkül is megnevettet, tele van helyzetkomikumokkal és tökéletes arra, hogy csak hátradőlj és legyél.

Ezen a Budapesten van valami.