Az őz

A legnagyobb hatással Az őz volt rám Szabó Magda eddig olvasott könyvei közül.

Amikor megláttam, hogy a Rózsavölgyi Szalonban a világon először színpadra viszik, azonnal eldöntöttem, hogy megnézem. És azt is, hogy ha nem találok az ismerőseim között olyat, aki olvasta, akkor inkább egyedül megyek. Így is lett. És amikor megvettem a jegyet, úgy éreztem, jól döntöttem. Szabó Magda történetei befelé fordulást kívánnak, és kiváltképp egy ilyen mesterművet, mint Az őz, nem lehet hirtelen, vélt vagy valós felismerések, megjegyeznivalók műsor alatti suttogásával megérteni. Csak egyedül, kifelé figyelve és befelé fordulva.

Mostanra már magabiztos vagyok az egyedüli programokban, de a Rózsavölgyi azért jelentett némi kihívást, hiszen nem egy hagyományos színház. Nem lehet úgy elveszni az emberek között, mint egy moziban. Amikor az ültetőnéni egy anyuka és felnőtt lánya asztalához terelt, csakhamar be is mutatkoztunk, és szinte csak a műről beszélgettünk a szünetek alatt. Rövid idő alatt elillant a szorongásom, és megilletődve néztem a darabot. A második felvonásra magam mellé is készítettem egy csomag zsepit, de végül az utolsó jelenetnél sikerült lenyelnem a könnyeimet. A társaságomnak nem.

Az előadás után a páromhoz mentem, aki egy ponton értem jött kocsival. És azon tűnődtem, vajon mi lesz most. Csendben, magam elé bámulva ültem a buszon, és nem tudtam, mit fogok neki mondani. Hogy most nem tudok szólni, mert nem tudom, mit is érzek? Hogy rájöttem dolgokra, csak éppen nem tudom megérteni őket? Hogy annyi érzés dübörög a felszínen erősen, vadul, de csak a szívem érti, az eszem nem?

Mondják, hogy Az őz az irigység regénye, de szerintem inkább az emberé és a szerelméé. Vagy az is lehet, hogy aminek Szabó Magda szánta, annak én még nem értettem meg, és egyelőre egy másik szinten az enyém. De az is lehetséges, hogy nemcsak a szerelem és a gyűlölet, de a szerelem és az irigység között is fátyolvékony a határ. 

Nagy Mari alakítása és a Rózsavölgyi arisztokrata, öreges bája miatt végig a torkomban volt egy gombóc, mert folyamatosan az imádott Nagymamám járt a fejemben. Vajon ő mit mondana nekem erről? Hiszen olvasta, én miért nem tudtam még akkor elolvasni, amikor élt? Szerinte is a szerelemről szól, vagy a vad irigységről? Ó, Mami, bárcsak tudnám, mit gondolsz.

A darab, csakúgy, mint a könyv, egy nagy kérdést és ezer lehetséges választ hagyott a lelkemben. És aztán arra gondoltam, hogy az emberiség igazán nagy kérdéseit talán nem is lehet ésszel megválaszolni, csak szívvel. És hogy amit érzek, az valós válasz, az A válasz arra, hogy mit is akart Szabó Magda leírni Encsy Eszter szívszorongató monológjában. Azt, hogy igazán, a szívet kitárva szeretni csak úgy lehet, ha vállaljuk a fájdalmat. Soha, senki nem lesz oly’ tökéletes, hogy ne okozna törést, sőt borzalmat. És hogy hiába tudjuk ezt, mégis megtesszük. Ahogyan a Tövismadarakban is, a legenda szerint a tövismadár feláldozza magát gyönyörű énekéért, és bár tudja, hogy meg fog halni, mégis megteszi. Ahogyan az ember is. Nincs menekvés, nincs kerülőút, az ember szomjazik a boldogságra és a szeretettségre, és ezért saját szívét hajlandó feláldozni, és csak reméli, hogy valójában épen megússza. 

Hogy nincs az a szeretet, ami legalább egyszer ne fájna majd keservesen, és amire nincs gyógyír, csak egy: az utánahalás. Elengedni nem lehet, csak megígérni, hogy egyszer még találkozunk. Hogy hiába a sok nehéz közös pillanat, a sok válság, a mélypontok, a gyűlölet – mégis megtesszük, mégis szeretjük, mert így kell ennek lennie, ilyennek akarta az Isten, és mert hisszük, hogy örökké együtt leszünk. Akarjuk, hogy így legyen. Bárhogyan is van valójában.

Ahogy megérkeztem, leszálltam a buszról, a fülhallgatómban lágy zongorazene szólt. Közelítettem az autóhoz, óvatosan koppant a csizmám sarka a havas járdán. Tudtam, hogy a szívem keservesen nyitva ennek az embernek, és a világ természete szerint élünk majd mi is. És amikor eljön az a pont, amikor kihűl a kéz, majd megígérjük talán, hogy jövünk majd. Jövünk.